Íme, besurrant a december.
Talán egy pillanat volt, hogy elért ide a 12. hónap, talán, tényleg eltelt 11. Ki tudja.
Hónapok óta, egyszer csak péntek van…
Hónapok óta …
Nem kotornék a tegnapban, az előző hónapban, a nyárban, az őszben, a tavalyi télben, a tavaszban, mert szinte fel sem tűnik, mintha nem is lett volna…
Ugyanakkor, fel-fel tűnik egy-egy olyan kép, emlék, történet, amikor megteremtődött valami, amelyre nagyon rég készültem. Amelyet megteremtettem, amely hirtelen ott volt, és csak hetekkel, hónapokkal azután jött meg, hogy jé, ezt valamikor kértem az Univerzumtól, és íme…
Mégis, abban a pillanatban, ahogy megébredek, máris a sérülések jutnak eszembe, a fájdalmak, a kirekesztettségi érzések, a magányos pillanatok, és sorolhatnám, a hiábavalóság érzését, a sziszifuszi tevékenységeket, vagyis megcáfolom saját magam, percről percre, így gátolva a további csodákat, a teremtéseket, a fényt, mely nemsokára érkezik, már itt pingel, mert, magam is, ahogy mindenki más fényből lettünk.
Ezért süt ki a nap 90 esetben a 100-ból, ha a hegyen táncolunk, ha együtt a csapat, a négy éve MAG, és az azóta hozzánk csapódó, hol jövő, hol elmaradó boldogságunkat megsokszorozó társaink. Ezért ad, a tánc lehetőségén kívül még rengeteget a közösség, az erő, a kacagások, a zene, a lét, és persze a természet, a fák, a fű, a napsütés, a szél, a szellő, az ölelések, a mosolyok, a tér minden gyönyöre, a mozgás öröme.
Hallgattam ma egy beszélgetésrészletet Dr. Joe Dispenzával, amelyben arról mesélt, hogy egy tanfolyamán 18-20 éveseket 60-70-80 évesekkel kapcsoltak össze a meditációk, a csoportos munkák alkalmával, és a vizsgálatok azt mutatták a hét napos kurzus végén, hogy az idősek egyrészt agyilag sok tíz évet fiatalodtak, de a fiatalok sokkal bölcsebbek lettek, és agyuk átvette az idősebbekben rejlő agyi kincsek nagy részét.
Ezt tudom, hiszen 16, lassan 17 éve 30-40 évvel fiatalabbakkal táncolok, sőt még fiatalabbakat tanítok (legalábbis megpróbálom). A közös szeretetteli tevékenységek, pedig fiatalítanak, lelkessé, boldoggá tesznek, mozgékonnyá, kreatívvá, fényesebbé.
Most már a kollektívbe lenne szükséges mindezeket beintegrálni, hogy a kollektív tudat is elfogadja, hogy a kor semmit sem jelent, ha megbecsüljük egymást.
Ehhez, viszont reggelente magam is tenni szeretnék. Erre a legnagyobb lehetőség az a hála, amelyet a testem, lelkem iránt érzek, amely mozog, érez, és most a billentyűkön át, csatornáz nekem az Univerzumból.