Két hét szünet után elkezdődött a tanítás.
Olyan, azt éreztem, mintha egy másik bolygóról érkeztünk volna mindannyian, én is, és a diákok, akikkel az órák kapcsán találkoztam.
Változtunk, változtam ez alatt a két hét alatt?
Mi lehet?
A januári 13 fok, mely mindenkit nyakon csapott?
Látszólag nem változott semmi, de mégis, még nem tudom, mi az, de érzem a belső erőt, amely kifelé igyekszik, és a külső támogatást, amely befelé.
Sétáltam a körúton, élveztem a levegőt, a napsütést, de nem voltam ott. Magammal voltam, valahogy, de máshogy, legszívesebben tánclépésben mentem volna, ahogy a C alatt a parkba, reggelente.
Mégis, vagy talán ezért elalvás előtt elkapott az elmúlás szele. A nemlét felfoghatatlansága, az idő rohanása, hogy új év, hogy új feladatok, hogy jönnek a k”ell-ek”, a januári „muszáj-ok”, a Nagy Tesó, aki „mindent lát”, de ez a NT, nem az, akivel pacsizom reggelente felébredés után.
Az a NT bent van, valahol bennem, és kint valahol fent, és ott van a szüleimben, a gyermekeimben, az unokáimban, a térben, a szeretetben, a létben, a napsütésben, a teremtésekben.
Több, mint 10 éve ment el az anyukám, de egyre többet érzem őt, vágyom, hogy lássa, mivé lettem, ki vagyok, de mutatnám a bennem nem hívő osztályfőnökeimnek, főnökeimnek, már szintén nem élő bántalmazó, házasságom által lett családtagjaimnak, és sokaknak, akik a saját hiányosságaik miatt akadályoztak.
S, lám, itt vagyok. Gyógyultan, erősen, színeimben pompázva, kék-zöld hajjal, tudatosan élve, terelve a napokat, és várva az újabb csodákat, amelyek tudom, hogy itt vannak velem, értem, és jönnek felém.