Több, mint 50 éve történt. Ültem szobám ablakánál álló kis íróasztalomnál és olvastam. A földszinten laktunk, az ablak az udvarra nézett, ha ott olvastam, tanultam, vagy, csak bambultam, akkor is, meg egyébként is, észrevettem, ha valaki áthaladt az udvaron.
A NŐ, – nevezzük csak így, a nálam 7-8 évvel idősebb tanáromat, akivel az érettségi után, mint sok másik tanárunkkal tegeződhettünk, – aki mindenhova nézelődött keresve valami jelet, hogy hova igyekszik, tétován lépegetett az udvaron, az ablakom előtt.
Olyan volt, mint egy álom, hogy kerül ide? Honnan tudja, hol lakom? És egyáltalán?
Én voltam nála többször, sokat beszélgettünk, sokszor helyre tett, és a mai napig hálás vagyok neki ezért, mert ugyan sokszor sértőnek éreztem az idősebb szavát, véleményét a viselkedésemről, de, mire az utcán feldúltságom alábbhagyott, mindig rájöttem, hogy, igaza van.
Mert önismeretet „tanulni” mások által nem szégyen. Kicsit fájdalmas, kezdetben, igazságtalannak érezhető, de, mégis, ha mindezt szeretettel mondják, teszik, ami, persze, akkor nem tűnik fel, csak később, – lehet, hogy egy óra múlva, de lehet, hogy hosszú évek múlva, – akkor beépül, beépíthető.
Szóval a NŐ jött, lépegetett a sárga köves udvaron, én, pedig kirohantam elé, nyakába borultam és behívtam.
Nem tudom, főztem-e neki kávét, teát. Teljesen meg voltam hatva, hogy ott van nálunk, a szobámban, nagyon nagy tiszteletnek örvendett ő a lelkemben, és, hogy eljött, s, mint később kiderült, azért, hogy egy olyan titkot osszon meg velem, amelyet senki sem tudott, amelyre, nem tudom, miért én voltam magamban tartani, támogatni őt, és talán a tanácsomra is kíváncsi volt.
Volt nekünk több közös „dolgunk”, de az mindig az én problémámat, munkahely, fiúk, édesanyám, beilleszkedés, főzés, öltözködés foglalta magában, tudtam, hogyan él, ismertem a gyerekét, a férjét, de ilyen súlyú magánjellegű titkot, amelyet rám bízott, nem, hogy nem osztott meg velem sosem, leginkább nem beszélt magáról, amit tudtam, testbeszédében, egyes történeteiben közvetített megfigyeléseimből rögzítettem.
Miután elmondta, elsírta, megköszönte, hogy elmondhatta, elment.
Ezután megromlott a viszonyunk. Egyszer csak igaztalanul vádolt, hogy a legjobb nős barátjával csókolóztam a Szigeten, mert láttak akik mindkettőnket (?!) ismertek, majd pár év múlva, amikor átadtam neki szakdolgozatom másolatát már nagyon hadilábon állt ez a kapcsolat, végül, az esküvői fotóim láttán, beszólt, leszólt. (Amúgy a férjemmel kapcsolatosan, sajnos igaza volt, de én akkor nagyon boldognak hittem magam, és bántott a véleménye…), ezután soha többet nem volt hajlandó beszélni velem.
Nem tudom, él-e még, vagy nem, de egy-két történetem, mely az életemet megváltoztatta még mindig velem van, mindazok, melyből építkeztem, és, amelyek nem a bántásból eredtek.
Miért jutott ez ennyi év után eszembe?
Meg kell mondjam, nagyon sűrűn eszembe jut.
Nem a történet, konkrétan, hanem a jelenség.
Az emberek nagy része, (bocsánat az „általánosításért”, meg fogod érteni), nem szeretnek sebezhetőségükről beszélni. Ha már, ha mégis, már akkorára nő a fájdalom, párkapcsolat, abuzáló szülő, tarthatatlan mentális zaklatás bárhol, legfőképpen a kollégák, vagy egy basáskodó főnök által, egy zajos szomszéd, egy mentálisan beteg rokon, egy daganatos betegség, egy szerető,és sorolhatnám. Ha mégis elmondják a barátjuknak, beosztottjuknak, párjuknak, utána azt érzik, hogy ez a sebezhetőség sokkal nagyobb, mint, amivel a másik emberhez fordultak. Felmerül a félelem, hogy a másik kibeszéli, elárulja, (nekem volt ilyen „barátnőm”, aki folyton kibeszélte, amit a családunkban tapasztalt idegeneknek nyálas szájjal röhögve…), ezért elfordul az illetőtől, mintha az megbántotta volna.
Mi ez a helyzet a családállítás szemszögéből?
Bert Hellinger a családállítás rendszerének kidolgozója több „rendet” is megállapított. Egyik, és nagyon fontos az emberi kapcsolatokban, a kiegyenlítődés elve. Ha az egyik fél túl sokat ad, és a másik „csak” elfogad, aki elfogad, egy idő után nem bírja ezt a terhet, és kilép a kapcsolatból. Csak úgy lehet kiegyenlíteni ezt a nehéz terhet, ha a másik, legalább kicsit ad, vagy többet, és akkor kezdődhet az élet, a közös kapcsolódás.
Sok barátnőm volt az elmúlt több tíz évben, akiket mentoráltam is a barátnősségen keresztül, amelyben ők elérték azt a szintet, ahova igyekeztek, az általam, és mások által, mert másokkal volt, hogy ugyanezeket a köröket járták, és aztán, elvágták a kötelet, lezuhanhattunk a nagy semmibe, eltűntek, a „fürdővízzel a baba is a lefolyóba került”…
Az első eset után vagy 30 évvel, elmentem a NŐ lakására, de elköltöztek, az új lakó megadta a telefonszámát, és névnapján felhívtam, fel szerettem volna köszönteni, és elmesélni, hogy mennyit köszönhetek neki. Miután meghallotta, hogy ki vagyok, közölte, hogy semmiféleképp nem akar tudni rólam, és lerakta…
Ezek a történetek a lélek fájdalmai.
Az elhagyás újabb és újabb megélése.
Ha a szülő elhagyott, vagy, ha bármilyen szinten, azt érezted, vagy előző életben megtörtént, akár a kiegyenlítődés hiánya, akár az elhagyás, vagy mindkettő, akkor, addig, amíg fel nem oldod ezt, mindig, újra és újra sérülni fogsz, mert hiába tömöd be az egyik lyukat, egy nagyobb lesz helyette.
Gyere el családállításra, hogy ezeket a lyukakat szeretettel, öngondoskodással betöltsük, betemessük a gödröket, hogy csak a szépre emlékezhess, és élhesd azt az életet, amiért jöttél, ide, most, ebben a testben!