Lépj át a határaidon, terjedj tovább, ez most a feladat. Mindezt a bent létben, úgy, hogy megmaradj, ugyanakkor lépj tovább, hogy ismerd fel, amit fel kell ismerni, engedd el, változtasd át, amit át kell transzformálni, az vigyen, mint a jó szél, ki a partra, hogy aztán újra csónakba szállhass, és újra a szél segítsen, a nap tápláljon, a víz ringasson, a levegő éltessen, a léted, a létem, ott legyen a minden és a semmi szintjén, meglátva az új élet fakadását, megtartva, tisztelettel fejet hajtva az elmúlt előtt, mert az is részem, részed.
Hajlamosak lettünk, haragudni magunkra, az elmúlt hibákért, hajlamosak vagyunk okolni mást, anyát, apát, testvért, országot, kormányt, politikát, vírust, mindent, közben, pedig, mi vagyunk, mindez, és mi varázsoljuk elő, mert mindez bennünk van.
Nap,- mint nap, ha előidézzük, megtaláljuk, feldolgozzuk, magunkévá tesszük, megszeretgetjük.
Ekkor tudhatjuk meg, hogy minden, ami van, az egyrészt, a miénk, másrészt, közös tulajdon, hiszen az egész föld, az egész lét, itt és most a „Mind” és a „Mi”, az „Én”, mind az „Egész”, az „Egység” felé mozdul, és lök.
S bár a karantént továbbra is tartom, hatodik hetemet kezdtem tegnap, három napja, 4 óra után, hajnalban kelek, és már jóval hét óra előtt a parkot járom. Gyalog megyek le a kilencedikről, és gyalog jövök fel, zihálva ugyan, emeletenként meg,- megállva, de bizonyítva önmagamnak, hogy a félelmek, csak a mieink, és minden meghaladható.
A természetben lenni, beszélgetni a fákkal, elmondani a fűzfának, hogy gyermekét óvó szeretettel nevelgetem, tanácsot kérni, hogyan neveljem tovább, dombtetőn imádkozni a mindenért, az elmúltért, és a jövőbeliért. Hát, azt hiszem, nincs nagyobb erő, és boldogság!