Ki mondja ki?
Ki mondja meg?
Hányan akarnak helyettem dönteni?
Hányan billentenek, billentenének ki az egyensúlyomból, a „tudásból”?
A tudás? Mi az, amit tudok? Jóformán semmi.
A hit, hogy jó felé megyek.
A kerülőutak, a félresiklások, a tévhitek, mind egy-egy elágazás.
Vagy mégsem?
Nem lehet rossz úton, nem felvállalt mellékvágányon haladni?
Hiszen az is az enyém.
Az is az én tapasztalatom, az én életem, az én választásom.
Ahogy apámé, és anyámé, ahogy minden ősömé, ahogy a vállalásoké.
Belém égnek és kísérnek szemek, szempárok.
Olyanok, melyekből akkora szeretet áramlik felém, hogy szinte nem bírom el azt a súlyt.
Igen, ez, az, amire vágytam oly rég.
Ahogy az anya néz őszinte, mindent elfeledő, a szülés kínjai után karjába adott lényre, mely
belőle, az ő testéből bújt ki, s mely kis test, mely lény az ő alkotása is, vérének, verejtékének,
génjeinek része, tartalmazza őt, tartalmaz engem, de egy másik lény, nem az enyém, nem a
tulajdonom, mégis világokon átívelően lehet szeretni.
Amikor a szemből a lélek kacsint kifelé, amikor a szemben már akkora a szeretet, amelyet azt
hiszed, hogy nem bírsz el.
Mert el sem hiszed, hogy ez lehet a tied, hogy ezt te kaptad.
Pedig, ezért, az ilyen szeretetért, az ilyen nézésért, ennek hiányáért betegedtél meg.
És most itt van, a tied.
Építsd magadba a szempárok üzenetét. Azt és csakis azt.
Azt a szürkéskéket, a mély barnát, az átható angyali kéket, a zöldesen sárgapettyekkel
aranyként csillogót, a savós világosat, a majd sötétkéket, a cirádást, s a saját meleg barnádat,
azt az őzikeszemet, mely a tükörből néz vissza rád, amikor megkérded, „és mégis, ki vagy
te?”
Megkérdem, ki is vagyok én?
Én?
Vagyok: az összes szemek csillogása, a villanás, a bátorítás, az elismerés, a szeretet, a feltétel
nélküliség, a hit, a vágy, az öröm, a lelkesedés, a bizalom, a remény, a várakozás, az
elégedettség, az önszeretet, az erő, a rettenthetetlenség, a fáradhatatlanság, a segítőkészség, az
önfelvállalás, a néha bennrekedt sírás, a botladozó mondat-töredékek, a harcok, az emlékek, a
teremtések, a csodák a szerelmek és szerelmezések.
Ezek vannak ott mind, a szemem bogarában, amely a ti szemetek bogarából érkezik hozzám.
És az ölelések. A férfias, már-már fájó, a felemelő, az anyáskodó, a puha elmerülő, a
megengedő, a bátorító, az elmélyülő, a támogató, a vidám, csiklandó, életet adó, reppenő,
elvesző, anyai, testvéri, baráti táncosan repkedő, eggyé olvadó.
Ez vagyok én, és ez leszek általatok, veletek.
Ez vagyok én és leszek önmagam által, mert én ti vagyok, és ti én vagyok. Mert, ami történik
velem, az ti vagytok, és ami történik veletek, az én vagyok.
Megyek és megyünk, a napok pergő pillanatain át igazgatva, néha picit égi segítséggel, pici
hangokkal súgásaik által, de mi megyünk, én megyek ezen az úton.
Én vagyok, aki azt mondhatja, hogy még, én, aki azt mondhatja, hogy most ELÉG.
Én vagyok, aki az életem karmestere, és én lehetek, aki elrendez és megrendez.
Így, hát az énség ereje, a szépség tárháza, együvé kovácsolhat, kapcsolódhat az egyén
vágyaival.
Mert szeretve vagyok.
Mert szeretve kell, hogy legyek önmagam által, mert minden lény önmaga szeretetéből
táplálkozva juthat le ahhoz a megvilágosodott léthez, amelyben pillanatokra megérezve,
megérkezve tudhatja, és tudnia is kell, amit egyként már akkor is tudott.
Akkor, amikor először felsírt, majd anyja kezébe adták, és láthatta azt a két ragyogó szemet,
amelyből az Isteni lét ereje sugárzott felé, a tökéletesség biztonsága, az anyja átható könnytől
fényes szemei által.
Miért is bántjuk magunkat?
Amikor bántuk magunkat, és egymást, rendszeresen saját isteni létünket kérdőjelezzük meg.
Miért kell betegségeket produkálni, hogy megtaláljuk újra önmagunkat, önmagunkban, az
önvalót?
Hogy meglássuk, amit meg kell, hogy ki merjük mondani, ami addig csak akadozott, ami bent
rekedt, amitől boldogan megindul a könny, amitől elindul a kar, az ölelés, az áramlás, amely a
lét csodáit megláttatja.
Nézem a városban a házakat, felnézek a tetejükre, nézem a csodás mellvédeket, vízköpőket,
szobrokat, díszítéseket, kiemelkedő, toronyszerű, csúcsos égbeszökő építményeket, a
toronyszobákat, díszes erkélyeket, a szobrokat. Mind egy-egy csoda, amelyet valaki azért
alkotott, hogy én meglássam egyszer, amikor már van rá szemem.
Nem bentre készült, bentről nem látszik, kintről látszik csak, ahogy én is.
A szépség, amely bentről kifelé árad, csak a látó szemének látható.
Az, ami, és aki vagyok, bőven lehet, hogy sokáig láthatatlan volt, mégis láthatóvá vált, mert
már megláttam magamat, úgy, ahogy a házakat.
Már mindenhol látom, érzem önmagam.
Ott vagyok a szemekben, a kapcsolódásokban, ölelésekben, megérzem a kézfogások erejében,
a kissé csikorgóan induló, mégis kimondott, bíztató szavakban.
Mindenhol, ahol ott a szépség, és mindenhol ott vagyok, mert én vagyok.
Kint és bent, benned és bennem.
Szétterülve, és eláradva, ott vagyok, mert ott kell lennem, hogy megtaláljam, hogy
meglássam, hogy észrevegyem, hogy ott legyek, mert ott vagyok, ott, abban a pillanatban,
amikor az életem pereg, hogy megláthassam önmagamat, úgy, ahogy azok a szempárok látnak
ENGEM.
Óriás főnixmadár tollaival felékesített, táncot lejtő csodálatos nőt, anyát, nagyanyát,
gyermeket, szerelmest, egy lányt, egy lényt, a fényt, aki itt és most létező, hol harcos amazon,
hol lágy tésztaként elomló finom energia, test, lélek, szellem összekapcsolódása, ő, én a
minden.
ÉN – magom – MAGAM.