Részlet a CSPM Magazin júliusi számában megjelent,
“Csak úgy egy kicsi az ihletről, amúgy Rónai Katásan” c. írásomból, amely a magazin 141. oldalán található.
„Az ihlet: műalkotásra serkentő emelkedett, felfokozott lelkiállapot. Származékai: ihlető, ihletés, ihletett. Egy önmagában nemigen használatos, hangutánzó eredetű ihl, ihel – lehel – ige származékai; a latin inspirare – belefúj, rálehel – ige adja, mely az inspirál igénk forrása.”
Anno, gyermekkorom komikusainak kedvenc mondása, „hogy a téma az utcán hever, csak le kell érte hajolni…” volt.
Azt gondolom, manapság le sem kell érte hajolni, hisz, a városban közlekedve, sétálva, vásárolva, utazva, szinte minden pillanatban jön egy újabb téma, beszűrődik egy beszélgetés, amely gondolatokat, szavakat, mondatokat ébreszt, és írásban megjelenni vágyik.
Sok esetben mások megélései, az én benyomásaim, a kapcsolódások, a bosszantó, vagy épp a sikereiken ujjongó énem, az, ami, bekapcsolja az ihletem. A megélt változások, a lét örök kattogása, a pergő másodpercek, a rohanó idővel együtt a szépség, a jóság, a különleges meglátások, az árnyékok vetülése, mind megmutatni vágyik magát általam.
Most, hogy két hete már a Kálvin térig közlekedik az öt éve kínkeservesen kínlódva felújítását megélő 3-as metró, többet járok arrafelé, mint eddig. Ahogy, pedig, a Kálvin tér felsejlett gondolataimban, egy jó pár éve írott versem is felsejlett vele együtt, melyet épp egy szerelem ágas bogas napjai szülték, a boldogság és annak idején, a szenvedés és boldogság váltakozó láncolatában írtam, remélve, hogy a célzott személy is megérti, mi zakatolt bennem, eltűnéseinek, és megjelenéseinek traumaként megélt, kiszámíthatatlanságai miatt.
„Hát ne menj a Kálvin térre…
Nem kell nekem a Kálvin térre mennem.
Elég, ha leakasztom a szappant,
mellyel egymást szappanoztuk a minap.
Vagy a száraz rózsacsokorra pillantanom,
húsz szál, számolás nélkül is tudom.
S ki sem kell húznom a fiókot,
ahova képeid rejtettem el, akkor,
amikor te elrejtetted előlem tenmagad.
Hiszen ott van kezed nyoma a szekrényen,
a poháron, a gyufán,
lábad nyoma a szőnyegen,
testedé a takarón, puhán.
Nem kell azért a Kálvin térre mennem,
hogy szívemig újra eltalálj.
De elmegyek, én a Kálvin térre,
tán ott leszel majd magad is.
s bódult örömben forgunk, akkor,
mi,a két szédülni vágyó, huncut gyerek,
és tántorogva kacagunk együtt,
pont úgy, mint a részegek.
S megleljük majd a forgás után,
a Kálvin téren, te meg én,
mit, évek óta egyre csak vártunk,
egyedül a világ peremén.”… folytatás a magazinban.