Amikor a test, a lélek, és a szellem egyszerre könnyesedik

A „hely”, szolgáltatás 6-kor zár.

Már nagyon régen, még a karanténos időszámítás előtt sem mentem a postára, csak akkor, ha tényleg más megoldás nem lehetséges, mert nem állok sorba a csekkjeimmel, mobilbankon keresztül intézem, nem rendelek már négy éve Kínából, így csomagom se jön, csak akkor, és kizárólag, akkor állok be a sorba, ha olyan küldeményt küldök a megrendelőnek, amelyet más módon nem tudok elküldeni.

Most viszont hála, egy megrendelt könyvet szeretnék elküldeni egy gyógyulni vágyónak, akinek kedves lányával, Evelinnel az előző, július 1-3 tartó 5Ritmus táborban ismerkedtem meg .

Bent a térben vagy 10 ember, szokásos sorban állás, kint az utcán második vagyok, de mögöttem is gyűlik a nép. Viszonylag hamar kijön vagy négy ember, lehet, többen is voltak bent, mert a sor vége, még mindig a posta belső ajtajában áll. Mögöttem egy hölgy a telefonját nyomkorássza, majd rám szól, hogy menjek már be, mert, ha én nem, majd ő…

Egyből paprikás a hangulat, mert persze, nem asszertíven reagálok, hiszen saját teremben vagyok, és én látom, vele ellentétben, hogy még jobb az utcán. Ekkor meglátja ő is, és szabadkozik.

A következő két ember kiáramlásakor bemegyek.

Belépésemmel egy időben a harmadik ablak bezár, két ablak előtt várakozók, és az előttem lévő hölgy lepattan”” a hirtelen sötétbe burkolózó ablakról, és visszalép elém, mögöttünk a sor dúsulni kezd, a zárási idő közeledik.

Sehol egy ajánlott blanketta, megszokhatnám már, hogy aranyárban mérődik, vagy miért, sosem találok, pedig sorban állás közben simán kitölthetném. Ezért, aztán, amikor pár perc elteltével az előttem álló odakerül az ablakhoz, odaszaladok, amúgy táncosként””, – finoman hozzáérek a karja felső részéhez, bocs’, – és kérek egy blankettát.

Ebben a pillanatban, visszaérve a sor elejére egy nyolcvan körüli kisírt szemű néni rogyik le a pakolópadra. Sűrűn veszi a levegőt, szemét élre vasalt rongy zsebkendővel tunkorássza, és látszik rajta, hogy nem a nagyjelenet készülődik, hanem tényleg nagyon rosszul van.

Gondolkodom, édes Istenem, „miért kell lejönni a postára, 40 fokban, még akkor is, ha itt bent működik a légkondi, hirtelen plusz szolgáltatásként?”

Közben szépen elrontom a blankettát, áthúzom, mert a feladó helyére írtam a címzettet, jelzem, hogy javítottam, és szólok a néninek, hogy menjen elém, megkérdezve, az előzetesen mögöttem perlekedőt, hogy számára is jó-e, ő bólint.

A néni csoszogva odamegy az ablakhoz, de ott még zajlanak az események, sőt beszélgetés is kialakul, s közben valamit hallok, a néni folytonosan azt mondogatja: „nem akarják odaadni a nyugdíjamat, már megint”… imbolyog ide-oda csoszorászik.

Közben a másik ablak felszabadul, odamegyek, de kiderül, a blankettát újra kell írnom, tehát, a mögöttem lévő hölgy kerül sorra, míg én írok.

A néni a szomszéd ablaknál.

– Miért nem akarják odaadni a nyugdíjamat? Már meg kellett volna érkeznie! – liheg, reszket, sír.

A postáskisasszony fejét rázza. Nem tudja, és nekem is később jut eszembe az elképzelhető válasz, hogy a nyugdíj+prémium kifizetése miatt késik a nyugdíja, hisz, nekem a számlámra érkezik minden hónap 12-én, de a postások személyesen viszik. Talán ez az ok. A néni sírva, panaszkodva kicsoszog.

A pénztárcámért nyúlok, a becsomagolt könyvet az ablak előtti pulton hagyom, a mögöttem lévő hölgy még intézi a dolgát, és kirohanok a néni után. Nagy nehezen a kezébe erőltetek 1000,- forintot, miközben ő egyfolytában a mantráját morzsolgatja;

– Már megint nem akarják odaadni a nyugdíjamat!

Visszaérve a postára elviselhetetlen a fájdalom, mely a szívem táján érződik, könnyes a szemem, és beszédbe elegyedek a mögöttem még percekkel (órákkal?!) ezelőtt vitázó hölggyel, erről. Ő azt mondja, édesanyja, pont ilyen volt, és tavaly ment el, s az ő szeme is könnyes. Egy üveg vizet vesz a néninek, de mivel nem tudnak visszaadni az 5000,- forintjából, a másik ablakhoz megy.

Így újra beindul a saját folyamatom, bár eközben az én ablakomnál, éppen abba kapaszkodik a postás hölgy, hogy a könyvem vastagabb, mint 20 mm!, s, hogy adjam fel csomagként! (Kb. 3X-os áron!).

Sikerül meggyőznöm, és a küldeményem útjára indul.

Kint a szabad levegőn még egyszer látom a hölgyet, aki keresi a nénit a vizes flakont lóbálva, akinek szinte pár perc alatt nyoma veszett, pedig nem ment olyan gyorsan.

De ki tudja, a sok utcácska közül melyik volt az övé, ahol kicsi lakásában nyugdíját várva, tovább sírdogál.

Csak remélni tudom, hogy kicsit segítettem fájdalmán.