Hogy mikor jöttem rá, hogy kreatív vagyok? Nem tudom, akkor még nem volt neve. Illetve, az, hogy ez, amit én teszek nap, mint nap a gyermeki, kamaszkori, fiatalkori életemben, hogy szebbé tegyem, ez A kreativitás.
Nem volt dobozva zárva, hiszen, abszolút meggyőződésem, hogy mindenkinek van. Kinek-kinek miben mutatkozik meg, másoknak máshol van az a pont, ahol ez beindul, van, aki varr, van , aki főz, van, aki ír, van, aki lakberendező, van, aki számítástechnikai szakember, van, aki burkoló, van, aki tanár, és sorolhatnám. Illetve, ez, azért érdekes, mert ezeken a területeken továbbfejlesztheti ezt a képességét, amelyet születésekor már megkapott.
Mert mindenki megkapta a létezésével együtt a kreativitást, csak esetleg, nem érzi, azt mondták neki, hogy ügyetlen, félénk, buta, stb.
Aki ráébred, és saját céljaira úgy fejlesztette tovább, hogy pl. ügyes zsebtolvaj lett, van, ismertem sajnos olyan embert, a férjemet, és a felettünk lakó szomszédasszonyt, aki a zugivásban fejlesztette ki, van, aki a versmondásban, írásban, rajzban, éneklésben találta meg a benne rejlő erőt, van, és olyan ember is van, nem is kevés, aki a kommunikációban, netán a hazudozásban, és van, aki a kapcsolatokból való eltűnésekben tett szert briliáns variánsokra.
Ezek lehetnek negatív tényezők, de ugyanakkor, ez is ugyanolyan tehetség, kreatív készség, mint, az, hogy hogyan készül el egy adventi koszorú, bármiből, de a végén szép lesz, szemet gyönyörködtető, és oxitocint termel, mert minden olyan tevékenység, amelyben jól érezzük magunkat, amelyben kifejleszthetjük a kreatív énünket, oxitocint termel, ami, mint tudjuk, boldogsághormon, s amiből manapság oly kevés jut, hiszen egyre kevesebb a szerelem, egyre kevesebb a jó szex, egyre kevesebb az érintés, a dicséret, a kacagás, a simogatás, az összeborulás, a jó beszélgetés, a jóízű, nem erőszakos sportteljesítmény, amelyben fényünk is nő, és a lelkünk is kacag.
Mindig is olyan voltam, és ezt már egy ideje a vízöntő létem, és 9-es születési számomnak tudom be, hogy valamiből valamit készítettem, akár ajándékképpen, akár, ételkészítésben, akár tanítás során, akár a lakásomban, amely, lehet, hogy kicsit gyűjtögető hely, de ugyanakkor, mindig van valami, ami éppen kellhet, ha például megvásárolok, mint tavaly egy leárazott karácsonyi házikót, mely elvileg nem világít, hiszen, ezért értékelték le, de otthon életre keltem, a forrasztópákával, és nemcsak egy különleges élmény, hogy tudtam, hogy megcsinálom, de az árának negyedéért vettem meg.
Bár voltam gyermekként „jelmezben” a Parlamenti karácsonyon, nem tudom, mivel érdemeltem ki, fogjuk rá, hogy jó tanuló, jó úttörő voltam, – ami igaz, –, de csak az a megalázó helyzet jön fel az emlékeimben, amint cérnára fűzött pattogatott kukoricának „öltözve” szégyenkezem. Édesanyámnak nem volt…, dehogynem, csak, amiben én szerettem volna, abban nem volt kreativitása. Én azt szerettem volna, hogy változatos legyen az étel, s, bár tényleg finom volt a krumplifőzelék, a fasírt, és a paradicsomos káposzta, és a tökfőzelék, –soha nem ettem finomabbat, – de ebben nem volt fantáziája, viszont a sült hús, amit ő készített, és a zsírjával megkent fehér kenyérnél nem volt finomabb…Igaz ezért is kigúnyoltak a suliban, amikor két pofára ettem szünetben a finom tízórait…amit viszont anyu csomagolt!
Sose voltak igazi ünnepek. Ezért is ódzkodom minden ünnepkor, és ráadásképpen, mivel 20 éve élek egyedül, nem is volt módom, hogy megváltozzon ez. Vagyis, hogy megtaláljam az arany középutat.
Egy élettel-teli, bár ünnepek, karácsonyi meghittség nélkül, azért abban a típusú szeretetben, amely szüleimtől telt, és amit adni tudtak, legfőképpen, hogy hiába ütköztem sokat édesanyámmal, és láttam édesapám szerető szemét, nem kaptam ölelést, nem kaptam dicséretet, és másra lett volna igényem, de hagytak, látván, hogy úgysem tudják megállítani, azt, ami bennem forr.
Így történt, hogy magam lényegét alaposan megélő, kis Katiból, magát sokat megégető, de az útján egyenesen haladó, tudatos igazságért, bárkivel szemben kiálló lényből, az akkori rendszerhez hű, író, alkotó, tanuló, folyton olvasó, klubvezető, szalagos magnó tulajdonos, házibulikat tartó, újságíró tanonc lányból, aki még Debrecenbe is elutazott, hogy a 3 éves népművelés-könyvtár szakot elvégezze, a műszerész végzettségére, felvállalva a kollégiumot, az ottani konfliktusokat, a fegyelmiket, és a kicsapatás veszélyét, majd a végzés után egy évvel, férjhez ment, ahol elvesztette a nevét, az identitását, és ez idő alatt, mely, egy megalkuvó, megfelelni, szeretetre vágyó, folyton másokhoz alkalmazkodó, és belül ez ellen folyton hiába lázadó feleség, anya, és nő lett, akit a család, csak „Döncikének” hívott, ami a lealázás egyik módja volt.
Ott találkoztam a másik-féle karácsonnyal. Az orraesésig hajtó, huszonhat ételt főző, mindent összevásárló, mindent, a „hagyomány” szerint végigvitt karácsonnyal, ahol, aztán elveszett az is, ami valaha élt bennem a karácsonnyal és egyéb ünnepekkel kapcsolatosan. Mert nem tudtam örülni, nem tudtam soha ott lenni, nem tudtam soha gyerekként élvezni a karácsonyt.
De, a kreativitással kezdtem, mindezekből, mindezekkel ellentétben, mindig az hozott vissza a napokba, az örömbe. Volt, amikor Barbie ruhákat varrtam, ebből fedeztem a költségeket, vagy kötényt, és fogókesztyűt, volt, amikor bábokat, volt, hogy könyvkereskedő lettem, és szereztem különleges könyveket, és simán megvettem mind a gyerekeimnek, akik szerették, szeretik a könyveket, mert olyan jó, kreatív voltam az eladásban, tehát, volt hasznom. Megtaláltam a hivatásom, technikatanár lettem, ott kiélhettem az alkotási vágyaimat, továbbadhattam, pályáztunk a gyerekekkel, nyerünk, és ezzel kiegyensúlyozódott valamennyire az otthoni lét sok frusztrációja.
Másik volt az új ételek alkotása. S, bár lányaim sokszor inkább vágytak paprikáscsirkére nokedlivel, én varázsoltam, új ételeket találtam ki, és sosem volt kidobott étel, csak, ha eleve, olyan árut adtak el, amely már lejárt.
Ez jutott ma eszembe, Advent 10. napján, amikor a hétvégi családi ünneplésből megmaradt, sütőtökből leves készült, a céklából, almából, mákból, sütemény, A maradék vörös káposzta épp most párolódik, és hamarosan kész az ebéd.
Sosem ettem szívesen a „hagyományos” ételeket. Valahogy nem tudtam olyanokat enni, mint köröm, csirkeláb, vese, pacal. Elkészítettem a férjemnek, de menekültem a szagtól. Nem szerettem a húslevest, lévén, minden vasárnap gyerekkoromban, húsleves, rántott hús, krumpli és cékla volt az ebéd. Hosszú ideig, nem is ettem ilyeneket, mert annyira más hatással volt rám az étel, már, mióta, magam határozom meg, mit fogyasztok, illetve a testem, amit kér. Aztán hallottam egy pocastban, hogy a legtöbb kollagén ezekben van, és a kocsonyában. Nos, így kúszott be az üzleti kocsonya az életembe, 73 éves koromban, először. Lassan ment, több napig tartott, de ízlett, viszont a csirkeláb, és a többi, sajnos a kukában landolt…
Mindenben én sem lehetek kreatív!
Ja, és a karácsony. Nem várom, elfogadom, hogy év vége jön, és vele az ünnep. Igyekszem széppé tenni a családom számára, de nem orra-esésig való munkával. Magamnak, pedig, igyekszem nyugodt, békés, megpihenő napokat teremteni az Advent ideje alatt, mindezt, kreatívan, sok alkotással, és sok örömmel.