Azt kérdezi a Face minden alkalommal, amikor bekapcsolódom, hogy mi jár a fejemben.
Gondoltam, nem írok többet a FAcebookra, sőt eltűzök onnen, jó messzire.
Két napig nagyjából sikerült, csak nagyon minimális időt töltöttem azon az oldalon. Viszont, ha tényleg nem léptem volna be egyáltalán, két-három fontos posztról lemaradtam volna. Azokért, pedig kár lenne.
Bénít ez a helyzet, bénít az energiája.
Egyik oldalon rohan az idő, másik oldalon egy éve kezdődött a „maradj otthon”, amelyet első menetben magam is rémülettel éltem meg.
Nem sokáig, talán három hét volt, amíg elhittem, hogy így óvhatom magam. Aztán léptem, mentem a levegőre, táncoltam a parkban, tornáztam kint, és boldogkodam.
Ma már tudom, csak a szeretet, a hit önmagamban, és az erő, ami ezáltal keletkezik, az ami megóvat.
Az egy év, és a térsérülésem, vagy amit erre lehet fogni, lelassított, nem nagyon, de épp eléggé. (Vagy ez kellett?)
Már nem tudnék naponta többször le,-s följönni a 9. emeletre, de hiszem, hogy az a bizodalom, amellyel akkor, egy éve pár hét után kimentem a parkba, az elképesztő erőt adott, amellyel még most is rendelkezem.
Ez az erő segített megírni a könyvemet, elmenni egy NIA táborba, és közösségben táncolni élni csodálatos helyen két és fél napig, ez az erő munkálkodott bennem, az interjúimban, a festéshez való hozzáállásban, a folytonos megújulni vágyásban, és a másoknak nyújtott biztatásban.
El akarják venni tőlünk ezt az erőt. De ez is „csak” egy próba, mint az egész életünk.
Ma reggel azon gondolkodtam, hogy jó esetben egy sokk, egy trauma változást, erőt, energiát, boldogságot, új utakat nyit meg előttünk.
Lásd gyógyulási folyamatom, lásd sok-sok ilyen történet.
Mert az ember erre született, hogy márciusi ifjú legyen, akár 90 évesen is, aki szabad akar lenni kint és bent, aki ezt meg is tudja teremteni, mert ez az élet, ez az út, ez a lehetőség abban hogy élünk, hogy MOST ÉLÜNK!