Valentin nap margójára

Sokat írtam már arról minden fórumon, milyen volt, amikor én voltam az “eladó”, akár ruhaboltban, akár vendéglátósként, mint pincérlány, később, mint tanár, és mint könyvkereskedő. Arról is sokszor beszéltem, hogy édesanyám milyen eladó volt, arról nem, hogy nagy szerelmem ugyanúgy bánt a vevőivel, mint anyu, tehát két fontos embertől sem kaptam meg azt a szeretetet, amelyet a vevőiknek odaadtak.

Arról is írtam, hogy a tanítás nekem “kereskedés-eladás” volt, mert szerintem csak az a jó tanár, “aki el tudja magát adni a diákoknak.” S ez nem megalkuvás, és nem megfelelési kényszer.

Magam is emlékszem olyan tanáraimra, akik így ennyi év távolából is etalonként lebegnek a szemem előtt, mert így tanítottak.

Igen ám, de, ha valaki ilyen kereskedő, ilyen tanár, ilyen szolgáltató, akkor kevesebb marad a családjának, szeretteinek a szeretetéből? Még, ha ezt is éreztem anno, mert talán ők sem kezelték jól ezt az őket is feltöltő energiát. Hiszen a szeretetáramlása mindenkit tölt, vevőt-eladót egyaránt.

Nem, bizonyos vagyok benne. Ha ezt a képességet, készséget, ezt a fajta hozzáállást éli meg az ember, akkor bizonyosan nem lesz kevesebb, sőt!

 

Tegnap a piacon egy “ezer éve” ismert standnál álltam meg. Az árak nem érdekeltek. Hála. Úgyse tudok ellene tenni, viszont az időm meg tudom szeretgetni, ha nem minden cuccért, 10-50-100 forintokért másik árushoz állok be a sorba. Itt nem volt sor.

Elvettem egy kosaras kivit, három kis gyömbért, és egy óriás gránátalmát nyújtottam az ismert férfiembernek.

– Kérek még egy kiló narancsot!

– Vigyen mandarint, nagyon finom, – mondta, meleg mosollyal kísérve a mondandóját. Olyan volt, mint egy mosolygó varázsló, csak épp hegyes kalap nélkül.

– Rendben, de csak fél kilót kérek, mert van otthon még, és sajnos hamar penészednek.

– Higgye el, nem fogja megbánni! – mérte le, és adta át a zacskót, miközben a meleg mosoly folytatódott.

Soha nem mosolygott rám még így senki a Kispesti piacon!

Pakolok, bár már fizettem, és meglátom, hogy hatalmas zöld hegyes paprikái vannak, amelyeket én a “zöld ízért” szoktam venni. Kivágom az erejét, és pici harapásokkal kebelezem be a “zöld ízt”.

– Kérnék még két darabot! Ja, látom, kilóra van… – mondom a pakolásból újra felé fordulva, mutatva a zöldpaprika halomra.

– Nem baj, lemérem, a két darabot is… – és miközben a paprikába markol, változtatok

– Legyen negyed kiló!

Mosolygunk, arcunkat fényessé teszi a gyermeki öröm.

Kifizettem, a paprikát is elpakolom, elindulok. Ő balra fordulva követi haladásomat elképesztő mosollyal, én haladás közben fogadom a mosolyt, és egy darabig vissza is fordulok mosolyogva.

Hazaérve a paprikák csomagjában jó pár kisméretű lilahagyma vigyorog felém, mintegy szeretet-ajándékként, amelyet az árus a csomagba csempészett.

Hála.

Az ilyen történeteknél írta mindig Schäffer Erzsébet mottóként a Nők Lapjában, cikkeihez:

“Meg kell tanulnunk vágyakozni arra, ami a mienk”