Véget ért a 10. hét. Ez már valamivel másképp zajlott, de hiába láttam a beinduló, már-már nyüzsgő várost, nekem még nem nyüzsög belül, illetve nyüzsög a belsőm, de máshogy, másképp, másért.
Ez az időszak, négy hét teljes karantén, hat hete mennek a reggeli séták, a természet csodálata, tánc a szabadban, néhanapján mezítláb, bár tegnap nem sikerült, tüskés voltam, fájtam, tüskébe léptem,– fogorvos történet, foggyógyítás utóhatása fájdalomtest beindulása, és ennek váratlanságából adódó kis visszalépés, a lassan három hónappal ezelőtti lélekállapothoz.
Mennyire hamar felejt az ember? Mennyire marad meg a karantén alatt megtalált belső béke, a belsőnk világának feltárásához kapcsolódó munkák, az önszeretet, és a megbocsátás?
A világot, a világunkat érték, érik katasztrófák, amióta létezik. Amit a politika, a háborúk, a járványok nem változtattak meg, azt a lakókörnyezet, a munkahelyek, a nem működő családi kötelékek képesek megváltoztatni, – ha hagyom, hogy a saját képére formáljon a változás,– és mindezek miatt feladom, azt az utat, amelyet már járok mindezek nélkül.
Azt érzem, a szabad akarat, az, hogy a saját külső, belső szabadságunkat hogyan éljük meg, az a mi történetünk. Ez az, amit nem hagyhatunk, én legalábbis nem szeretném, nem szeretnék visszakerülni a „ki mit szól hozzá” állapotba.
Gyermekkoromban eleget hallottam, hogy mit szólnak a szomszédok, meg a házmester, meg amúgy is, mit szól a világ, hogy más vagyok, hogy lázadok, folyamatosan, amióta létezem.
(Persze voltak időszakok, bőven, amikor fejet hajtottam, és térdre kényszerített lét, de ez a múlt, és most a jövő a tét.)
Amikor kilépek a cipőmből, és megérzem a talaj tartását, a szárazabb fűcsomók, és a zöldellő kicsit nedves aljnövényzet simogatását, amikor odabújok a fámhoz, és elmondom neki, amit érzek, gondolok, akkor még mindig picit körbenézek, hogy egyedül vagyok-e.
Legtöbbször egyedül ezeken a reggeli órákon, (néha érkezik egy-egy futó, egy-egy kutyás), de aztán korholom magam, „miért érdekel, hogy látnak-e ?” és rögtön két lépés hátrafelé, az előrefelé haladó úton.
Be szeretném integrálni végérvényesen, hogy mindig tudjam, és el is higgyem, hogy ami nekem jólesik, az az én boldogságom forrása, még ha bolondnak is néznek, észre kellene vennem, bolondnak lenni, bolondozni, forogni a parkban magam körül, a napba nevetni, nem bolondság, hanem az maga az Élet, (aztán, hogy körbelesek, nem figyelnek-e döbbent arcok, és ezen bosszankodom, hogy miért érdekel még mindig?, na ez az, ami már nem szolgál engem).
Mindig valamilyen kiscsikónak érzem magam, és ezeken a reggeli sétákon meg is élem mindezt.
A test annyi éves, ahány, ha vigyázunk rá, sokáig megmarad a jóllét szintjén, ez, pedig azt igényli, hogy bolondozzunk, hogy bolondok legyünk, hogy a gyermeki létünk kikukucskáljon, a szabad szárnyalás, a belső béke, a megbocsátás előtérbe kerüljön, (legfőképpen önmagunknak), mindazért, hogy meg merjük mindezt tenni.
Sokat töröm a fejem azon, mi lesz, ha vége lesz?, és arra jutok, hogy sosem lesz, hiszen a félelem ott ólálkodik, ha hagyjuk, és elhiteti, hogy veszélyben vagyunk, – igen, mindig veszélyben vagyunk, de csak saját magunk, saját gondolataink, saját életünk vezetése által, mert minden annak függvénye, ami bennünk van.
Tüskés voltam, fájtam a fogkezelés után, tüskébe léptem, olyan helyen, ahol napok óta mezítláb közlekedtem, táncoltam, és mindig megéreztem, ha esetleg egy kutya, – gazdája által nem feltakarítva, vagy egy ember, saját maga által nem feltakarítva,– ürüléke előttem díszelgett, még akkor is, ha behunyt szemmel jártam. Tegnap, nyitott szemmel léptem a tüskébe.
Ma kihagyom a parkot, másképp duruzsolok magamnak, mert csodás programom lesz.
Holnap, viszont újra ott fogok forogni, pörögni, akácvirágot enni, sétálni, olajfát szagolni, és ölelkezni a futópálya építése miatt megcsonkított csodálatos fámmal.
(Az illusztráció saját általam készített képeslap. Rendelhető)