Tegnap amikor hazaérve a városból, leszálltam a buszról, egy teknőst pillantottam meg a megálló mögötti fűven, “legelt”
Jó nagy példány, mintha a mólón látott teknősök a gyerekei lennének, bár, a móló messze van, és lehet, hogy a szemem nem tudja érzékelni a távolság miatt, mekkora is a legnagyobb, hiszen a mólón napozó sok teknős különböző nagyságú, egész kicsitől nagyig.
Nem értek a teknősökhöz, sosem volt nekem, sőt senkinek a családban, nem tudom, hogy kijött-e a tóból, legelni, mert egy kis másra vágyott, vagy ide tették ki, mert megunták a kezelését.
Lefotóztam. E tevékenységem felkeltette a figyelmét egy velem egykorú hölgynek, aki megállt pár másodpercre, és három kislánynak, akik fontolgatták, hogy hazaviszik. Aztán eljöttem, nem tudom, mi lett a sorsa.
Itthon ebédem eszegetése közben egy másik érdekességet láttam meg. A szemben lévő 10 emeletes ház 10. emeletén, – annak a háznak az erkélye az én hálószobámmal, a szomszéd ház sarka a konyhaablakommal van szemben, a távolság max 20 méter,– a klíma hosszú levegőbe nyúló végén egy varjú egyensúlyozott, és fél percenként előrehajolva kortyolt a klíma csövén kicsöpögő vízből.
Nagy egyensúly-mutatvány volt, csodáltam érte a varjat, aztán miután egyszer eléggé felbillent, még egy kicsit beljebb araszolt, mintha panaszkodott volna, a csőre nyitva, az ég felé “mondta a magáét, majd felszállt és eltűnt a képből.
Állandó változásainkban, sokszor mi is olyan körülmények közt bukkanunk fel, amely ránk egyáltalán nem jellemző. A teknős legelt, a varjú ivott a csőből.
Valószínű, hogy megbillenés után, magam is panaszkodom kicsit, az ég felé, az Univerzum, a Szellem, a Vagyok, aki vagyok felé mondom a magamét, ami bővel lehet, a köszönöm, szeretlek, áldás, de lehet a másik oldal kifejezései is. Mégis, amikor visszatér az egyensúly, amelyet, persze én generálok, boldogan repülök tova.
Remélem, a teknős is, miután “kiélvezte” a tótól távoli létet, a legelés szabadságát, visszakerült a tóba, és boldogan lubickol benne, vagy napozik a stégen.