Tegnap, (április 18-án szombaton), amikor a Gellért-hegyre igyekeztem a délutáni táncra, a 27-es busz megállójában, elkezdett az eső “cseperészni”, és nem hagyta abba, még úgy se, hogy szimbólummal próbálkoztam, – mely egyébként más esetekben sikeresen elállította nekem az esőt, és csak akkor esett újra, amikorra kértem.
Ott álltam vagy tíz percig a buszra várba, az előző épp elment, és az eső hulldogált. Felrémlett bennem, hogy esernyő híján, ha nagyon nekibuzdul, teljesen elázhatok, de valahogy, az volt a belsőm válasza, hogy akkor sem fordulok vissza, nem szállok fel az éppen odaérkező a város felé tartó 8E-re.
Azt gondolom, és gondoltam tegnap is, amikor tánc közben apró cseppekben érkezett az égi nedű, – miközben azt kértem tőle, hogy minden felesleges dolgot mosson le rólam, – hogy csodálatos dolog volt a szemerkélő esőben táncolni, néha meg-megsimogatva egy-egy fát, a frissen kihajtott zöld leveleket, belemosolyogni a másik táncos szemébe, majd visszaérkezni önmagamba. Szinte észre sem vettem, miközben a tér körbevett és vigyázott ránk, hogy a pulóver ujja vizessé vált, a mellény fénylett az esőcseppek hadától, mindez nem számított, mert nem visszakoztam, és nem menekültem el.
Szimbolikusan megint megtörtént, ami már számtalanszor az elmúlt években, főleg a 2018-as évtől számítva, hogy mindazért, mert kiálltam a saját célom véghezvitele mellett, megkaptam a jutalmamat.
Hazafelé pedig, amikor már igencsak rákezdett, befértem egy Pestre tartó kocsiba, amelyből kiszállva, egyenesen fel tudtam csatlakozni a metróra, így alaposabb átázás nélkül értem haza.
( Az illusztráció a Pixabayról való.)