Szombaton a délutáni táncon, nyirkos, párás, nedves ködtől permetező légben, újra és ismét megtörtént a csoda, az együttlét, és a tánc csodája, amely átkeretezte az időt, a néha csontig hatoló nyirkot.
Amikor olyan tevékenységben mozogsz, amely elvon a környezet által indikált módtól, vagyis, ha ki tudom kapcsolni azt, amit a környezet rám akar kényszeríteni, akkor meg tudom változtatni mindazt, ami bennem és körülöttem létező.
Nyáron volt egy szombat, amikor esett. Hol erősen, hol gyendént, nem volt túl meleg, de mi körben indián tipusú zenére, kurjongatva, táncoltunk, nem számított, hogy átázik a felsőnk, hogy csatakos lesz a hajunk.
A Szabadtéri színpadra igyekvő esernyős nézők, akik csak reménykedni tudtak abban, hogy az előadást megtartják, megálltak és néztek minket, nem tudni, mit gondoltak. Mire a két órás táncunk végerért, az esőt elzavartuk, az előadást megtartották, mi, pedig, mivel úgyis mindegy volt, kezünkben szandálunkkal, végiggyalogoltuk a sziget összes nyirkos-füves részét, majd a sziget végén egy kútnál lábat mosva, szandált felvéve, gyalogoltunk el a megállókig.
A tér meghálálta, hogy nem dőltünk be neki, ő még jelzett, hogy van még remény, ha mi erősek vagyunk, ő lágy lesz.
Vasárnap fél tizenkettőkor már ragyogó napsütésben táncoltam a Gellért hegyen, s bár reggel nehezen indultam útnak, – az előző esti sötétedéssel megérkező átfázás után, – de a hitem, hogy jó idő lesz, vagy, ha mégsem, a táncnak akkor sem lehet akadálya, meggyőzött, hogy elinduljak.
S lám, ma mindez fokozódott, hiszen, újra ezerrel sütött a nap, pompába borítván a sárgás-barnás-zöldes leveleket, és körbesimogatott, ahogy a boltba igyekeztem.