Tegnap megint táncoltunk a csodás időben a  Gellért-hegyen. Ahogy közelítettem a cél felé, azt láttam, hogy egy csomó gödör van ásva, és körbekerítve figyelmeztető szalagokkal. Azt hittem, hogy kivágták a fákat, vagy kidöntötte valami, – igaz, nem volt vihar, tudtommal, legalábbis, ahol én lakom, mert, hát ez mégis lényegesen feljebb van, mint az Újhegyi lakótelep, hiába lakom a 9. emeleten, – és csodák-csodája, a lyukakat új telepítésű, mégsem fiatal fácskáknak vágták.
Ott feküdtek sorra, szintén bekerítve, gyökereik bebugyolálva, – mint az a fenyőfa, amelyet vagy 15 éve gyökeresen kaptam ajándékba, és egy kis Trabiban szállítottunk haza, Köteles Anna kolléganőmmel, (övé volt a Trabant), úgy, hogy magunk is alig fértünk el.
A lábunk alatt a fű vakító zölden mutatta, hogy milyen energiákat mozgatunk meg táncunkkal, bár én két alkalommal jeleskedtem, de már negyedszer táncoltak ott a táncosok.
Lehet, hogy ezért is hozták az új fákat? Mert az energia odavonzotta?
Tánc közbeni sétálgatásom, – ezt úgy kell elképzelni, hogy nem maradunk egy helyen, hanem hol csukott, hol nyitott szemmel körbe-körbe, vagy ide-oda megyünk a terepen, simogatjuk a fákat, rámosolygunk egymásra, integetünk a madaraknak, a szélbe eresztjük a nyakunkból lekerülő sálat, ölelgetjük a fákat, sugdosunk nekik ezt-azt, megérintjük a bokrokat… Szóval, csupa öröm, boldogság táncát járjuk, miközben, süt ránk Isten drága napja, s, tegnap még a hőmérséklet is csodákkal kecsegtetett, azzal a 13-15 fokkal, amely ránk köszöntött decemberben, Mikulás-ajándékként, Advent második vasárnapján.
Szóval, – ahogy a mesékben szokás, – “hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem…”, volt ott két kicsi fenyő, amelynek hosszú és puha zöld tüskéi odavonzottak magukhoz. Tánc közben belehajoltam a finom zöld illatú tüskék halmazába, simogattam őket, és ők is simogatták az arcom, kisimogatták belőlem a bennem zajló gondolatok kicsit sötétbe forduló színeit, megmelengették a szívemet, és édes ízzel töltöttek fel, tetőtől talpig.
– Honnan az édes íz? – kérdezhetnéd.
Hát minden, amiről eddig beszéltem.
Kezeimben lévő energia átadódott a tüskés, mégsem szúró facsemetének, olyan volt az egész, mint az élet, mint az emberek, amikor megpróbálják bármire kényszeríteni őket. Szúrósnak tűnő, de érintésre finom, meleg, édes energiával rendelkező élőlény, aki nem “félőlény”. Manapság mindenki ezt kéri vissza, az édes energiával rendelkezőséget, az érintés szabadságát, a mosoly erejét.
Annyira sokan mondják. Nézz a természetre, nézz a fákra, nézz a fűre, nézz a madarakra, nézz a kutyádra, macskádra, félnek ők bármitől? Csak akkor, ha beléjük tesszük a mi félelemenergiánkat.
A világ úgy lett megalkotva, hogy a szeretet, az öröm, a boldogság, a hála, és az egészség legyen benne az ÚR.
Ezt mondta nekem tegnap az a kicsike fa.
Köszönöm a szélnek, a napnak, a táncnak, a hegynek, a létnek, a fáknak, a fúnek, és önmagamnak!
Hála, és Áldás!
(A mellékelt kép egy saját készítésű képeslap előlapja.)