Előbbi posztban írt témámhoz kapcsolódva jött ez a videó, amely linkjét a hozzászólásokban osztom meg veletek.
A gondolataimat, viszont most, amelyek ennek kapcsán eszembe jutottak.
Mindig hálát adok a lehetőségekért, lehet, hogy csak utána esik ugyan le a tantusz. (Lehet, hogy van, aki nem tudja, mi a tantusz? Egy rézpénzecske volt, melyet 1 Ft-ért vásároltunk a Trafikban. Huh! megint egy új szó! Trafik, az mi? A Nemzeti Kábítószerbolt lánykori neve, nos a tantusszal az utcai fülkéből lehetett telefonálni, és, amikor a hívott fél felvette, vagy félrekapcsolt, de a hívás létrejött, akkor a tantusz hangos kattanással leesett az utcai telefon gyűjtőjébe. Ha a hívás nem sikerült, akkor egy kézikereket tekergetve, jó esetben, visszakaptuk a tantuszt).
Nos a tantusz, ami utána esik le, ez, a saját tantuszom, pedig az, hogy megkaptam a lehetőséget, hogy pont akkor menjek el nyugdíjba az imádott technikatanárságomból, amikor még volt valamennyi tisztelete a pályámnak, volt bizalom, picinyke tanárban, diákban, szülőben, vezetésben, és volt remény a jövő nemzedék jó irányba terelésében.
Kb. akkor múlt ez mind el, amikor éppen már a felmentési időm után, elérve a nyugdíjas napokat, fellélegeztem, hogy nincs többé felesleges önmagam tisztességét, tehetségét, elhivatottságát, tudását, és óramegtartását bizonygató adminisztráció. Amikor a papírmunka felzabálta a hitet a pályában, a hivatásban, az elhivatottságban. Én megúsztam, miközben a tanítás, a gyerekekkel való kapcsolat végtelen szeretet-cunamija hiányzott, és hiányzik a mai napig.
Szela zsíizny. Mondtuk az átalakított selavi, – ilyen az élet, – helyett orosz órán anno a középiskolában.
De nem kell, hogy így legyen.
Nem kell, hogy minden a szakadék felé mutasson!
Kéretik bekapcsolni, egyénileg, és csoportosan az F5 billentyűt!