Köszönöm mindenkinek, aki tudatosan, vagy véletlen talált rá a születésnapomra! A több, mint 200 köszöntés elképesztő erővel bír számomra.
Ez a mélységes szeretet áramoltatás, a figyelem, az a tudatot erősíti meg bennem, hogy jó úton járok, s kiáramlásaimat még valósabbá tették számomra.
Itt vagyok. Egy név, egy test, egy tudat, egy lélek.
Egy évszám, mely mutatja, hogy telik az idő, ami egyébként nincs is, mégis telik. Telik és egyre gyorsabban száguld.
Emlékszem, tanárságom idején a saját óráim, melyek az alkotás jegyében teltek, nekem és diákjaimnak is a pillanat törtrészének tűnő idő alatt értek véget. Talán a 22 éves pályafutásom alatt párszor fordult elő, hogy a dupla órák közt szünetet tartottam volna, mert az is 15 perc pluszt adott az alkotáshoz, együttlétben, szeretetben.
Akkor viszont, amikor az uszodában a testnevelő kollégámat kellett helyettesítenem egy tanítási óra alatt, azt hittem, sosem érek a végére, sose lesz ennek a megalázó, kintről beüvöltöző létnek vége számomra. Ilyen hát az idő. Ami jó az elillan, ami rosszabb, az is, de lényegesen hosszabbnak tűnik. Mégis, mindez, mindaz az általam megélt másodperc összes milliszekundja az én életem egy kirakós darabja, amelyre építek, amellyel bölcsebbé váltam.
Ma reggel egy fantasztikus meditáció után rájöttem valamire. Az életünket a hiány irányítja, amelyet mi gerjesztünk, és az anyagi világ, mert mindig kell valami, mindig vágyunk valami után, ami még nincs. Ezt már apró pici korunktól megéljük, amikor a homokozóban csak a másik játéka kell, hiába van tele a mi kis szatyrunk anyukánk által lehordott dolgokkal. Ez aztán fokozódik, és mire felnövünk ez a hiányból terjesztett vágy állandósul. Ez egyik oldalon jó, mert sarkall. Tanulni, elérni valamit, szerelmesnek lenni, családot alapítani, feljebblépni a hivatali létrán, kinyílni a világ felé, híressé válni, nagyobb kocsi, szebb ház, stb. Ezt leginkább a marketingesek tudják, és a reklámszakemberek használják ki.
De van egy pont, amikor a hiány betegséggé válik, a be nem töltött hiányérzet a testben alakít ki valamit, amire a végtelen lét azt mondja, hogy tessék, adok neked egy nagy labdát, igaz a hasadba, és úgy hívják, hogy ciszta, de kitöltelek! Ez jött ma reggel. Tudom, és meg is írtam, a daganatot is magamnak teremtettem azokból a csalódásokból, és vágyak rosszul megélt teljesüléséből, amelyeket azelőtt megéltem. Most már tudom, csak az öröm, amely a hiányt kiválthatja, s az örömöt magunk teremtjük, teremthetjük.
Van egy olyan meditációs gyakorlat, amikor egy kacagó arcot vezetünk végig a testünk minden pontján, belső szerveken, és a végére kacag a test is, lelazul, és boldog lazaság tölti el.
Belépve a 69. évembe azt érzem, már csak előre van út. Visszafelé már “megjártam a hadak útját”, most már csak előre van az út, előre és felfelé.
Aztán a hegytetőn széttárom a karom és belekiabálom a légbe, hogy ÉLEK, hogy ITT VAGYOK, hogy ÉN VAGYOK!
( A kép 2019. augusztus végén készült a Tűzmadár Házban, a Farkas Andrea által vezetett négy napos művészetterápiás foglalkozáson, pasztell krétával, egy tánc, és egy meditáció után.)