Hajnali négykor, ahogy a héten minden reggel, megébredtem.
Kis mókolás, és valamilyen ismert meditációs hang segítségével még részletekben, de hatig aludtam.
Közben felsejlett, hogy a gazdag, és kanyarokkal tarkított életem milyen jól mutatna egy könyvben, de mindenesetre, a hetedik napig, még „csak” 27-34 éves kori történetekig jutottam, sűrítve ugyan, de egyre hosszabb posztokban.
Most, vagy felturbózom, mint egy önéletrajzot, vagy kimarad egy csomó fontos történet, ezen gondolkodtam, amikor éppen nem bóbiskoltam egy kedves hangú videó hallgatása közben.
A házasságom évei sok-sok tevékenységgel teltek. Nagyjából minden reggel 5 óra tájban keltem, tanítottam, nagy háztartást vezettem, férfiakat meghazudtolva, és helyett intéztem mindent, mert nem bírtam kivárni, míg megtörténik valami, cipekedtem, mindent megvarrtam a gyerekeimnek, csak cipőt nem. Készítettem Barbie ruhák tucatjait, ha nem volt elég pénz karácsonyi ajándékokra, néha írtam, néha olvastam, néha kötöttem, és rendszerint ülve elaludtam este 8 tájban, – ha csak nem kötöttem, pont ezért, – a „közös tévénézésnél”.
Aztán 1985-ben megint csavart egyet az élet. Bár imádtam tanítani, férjemmel, családostul három évre szófiai lakosok lettünk. Szerettem, bár minden éjjelfél évig azt álmodtam, hogy mire visszaérek, már nem lesz meg a technikatanári állásom, – s ezért folyamatosan írtam a leveleket a tantestületnek, mely számukra mesébe illő, és el nem hihető történetekkel volt tele, pedig, minden igaz volt. –
Szófiában ideiglenesen visszanyertem a „szabadságom”, a tevékeny, teremtő, anya, feleség, nő Rónai Katalint. Például, bár sosem használtam, olyan szinten megtanultam kint a konyhanyelvet, hogy bolgárul jártam végig autóvezető sulit, és ugyan harmadszorra, de bolgár nyelven kommunikálva, vizsgáztam le, és lett jogosítványom 1988 év elején. E három év hozadéka egy kocka Lada, normális bútorok a lakásunkba, színes tévé, lelki nyugalom, – bár anyósék háromhavonta utánunk utaztak, – mégis önmagam lehettem. Néha tanítottam a nemhivatalos magyar iskolában péntek délutánonként, varrtam, bábokat készítettem, és ott volt az első kiállításom, a Magyar Intézetben… Mindeközben, megéltük kint Csernobilt, 1986 májusában, harcoltam a közértekben élelmiszerér, itthon közeledett a „rendszerváltás”, a jövedelemadó, – mely bevezetése bruttósítással járt, amit én nem kaptam meg, mert hazatérésünk után 1988. szeptemberében az iskola új igazgatója azt mondta, nekem nem jár, mert én „külföldön” voltam. Elmentem 4150,- forinttal, hazaérkezésem után 6000,- forint volt a keresetem. Kolléganőimnek ennek a háromszorosa, bár akkor sem a pedagógus szakma volt a fizetések csúcsán. Nem sokkal később megkaptam, mind a férjem főnökétől, mind tőle, hogy egyébként is én „csak” 45 percet dolgozom egy órai bérért.
Így, így. Jó helyre kell férjhez menni, bizony!
Így aztán 1991-ben, újabb fejezetet nyitottam, kiváltottam a vállalkozói igazolványt, mert a férjem, annyira el volt foglalva a délutáni pihenőjén, hogy neki erre nem volt ideje, tere, és kedve, és utána 22 évig a tanítás mellett bevásárlókocsival, és hátizsákkal könyveket szállítottam, és tanítás után, hetente háromszor kiálltam a suliban könyvet árulni.
Erre tettem rá, 1994-1996- ban még egy kétéves Kandó Műszaki tanári levelező szakot.
Közben egyszer beadtam a válópert, de visszavontam. Végül, miután elfogytak az óráim a suliban, és már könyvtáros, és DÖK, és állandó ügyeletes is voltam, és eladták a fejünk felett a házat, amelyben bérlőként laktunk, új munkahely, új lakás, új válóper, új könyvárusító hely, saját bolt az MTI-ben. Vagyis egy hatalmas új élet indult 1998-ban.
Azóta, pedig…. hahaha…. minden csak jó…. De ezek már megint más történetek.
A fotó két figurájának alapja Bulgáriában készült, királylány és királyfi volt sokáig. Aztán az MTI könyvesboltom elé került átalakítva vevőcsalogatónak.