A reggeli írás ugyanúgy kifojt belőlem, ahogy szokott, amúgy, mert ugyan megszakította a vonalat, de mégis összekötötte. Mert mindez én vagyok, ahogy 21-24 évesen, főiskolán, az előző napi posztban, vagy utána, az újabb „nagybetűs életben”, melybe már diplomásként csatlakozom…
Hát…
1976-ot írunk. 24 éves vagyok, újra budapesti, és már van állásom. Ahogy a 13. sz. MÜM igazgatónője mondja, 35 főből én kellettem, akik épp a kulturális nevelőtanári állásra jelentkeztek, mely egyébként pályán levő pedagógusoknak volt meghirdetve.
Hogy is???
Adva van még a debreceni 3. év. Épp technika óránk van, és a csoportvezetőnk a 16 mm-es filmvetítő csodáit”” meséli. Nem érdekel, hiszen, már a középiskolában több fejlettebb dolgot láttam, mint, amiről itt szó van. Az óra a kollégiumban van, szemben a könyvtár. Szünetben bemegyek a könyvtárba, és „rámkacsint” az egyik polcon egy érdekes brosúra, melyre az van írva: Állások – pályán levő pedagógusoknak…. Hogy hogyan is gondoltam, hogy én ezt leveszem a polcról? Talán akkor is az angyalok, mint annyiszor előtte és utána…
Szóval, lapozgatok, és már a borítónál járok, amikor megakad a szemem egy hirdetésen. Két állás, mindkettő kulturális nevelő tanár, egy a XIII. kerületben, egy a VII-ben, a Murányi utcában.
– Ez kell nekem! – mondom magamnak. Kijegyzetelem, majd ezért kések az óráról. A tanár, ahogy velem amúgy is szokta, bántó megjegyzéseket tesz. Felháborodásomban, félhangosan elküldöm vissza, ahonnan érkezett, anno, negyven valahány éve. Kizavar az óráról. Kisétálok, fel az emeletre, tök nyugodtan, kinyitom a kis Erika írógépemet, és azon melegében megírom a levelet az iskolába.
Aztán érkezik a vakbélműtét, és majdnem egészségesen, meglátogatom a sulit, vajon, mire számíthatok.
Így volt állásom már nyár végén 1976-ban.
Sűrű év volt. Elkezdtem dolgozni. Csupa fiú közt. Az iskola az Ikarus taniskolája. Autószerelő-karosszérialakatos, akkor kiemelt szakma, nagy létszámú iskola, nagy létszámú nehéz tantestület. Feledataim: klubvezetés, közönségszervezés, irodalmi színpad, – melyre a passzust menet közben szereztem a Pinceklubban, Keleti István vezetésével, és többek közt segítőink voltak, az akkor végzős színi növendékek, pl. Lang Györgyi…
Közönségszervező is vagyok, előadásokat szervezek. Berendezem a pincét pinceklubnak, fantasztikus mikulásest, bulival, járnak az osztályok színházba, havonta, sok segítő kolléga, sok irigy kolléga, egyik így, másik úgy, de az igazgatónő végig mellettem van, véletlen csupán, hogy ő is Rónai, na kell nekem az, amit a kollégáim rosszabbik fele sugdos?
Közben újra a KISZ. Most éppen a legjobb ifjúsági klub megtalálását bízzák rám. Az óvodánk felett négy emelettel működik a Novák Tata féle néptánc, hétvégente klubok, amúgy egy szakszervezet helye, és minden hétvégén odahúz a szívem, megnézni, milyen is egy táncos klub. Rég jártam ilyen helyen.
Szépen felöltözöm. Kockás miniszoknya, blúz, derékig érő kiskabát, nagy karimájú piros kalap, – nem sokkal előtte vásároltam, még mindig megvan, csak a karimáját nyírtam meg, vagy 20 éve, – és valami még, amit be kellett adnom a ruhatárba. Ballon, vagy az a kiskabát, nem tudom már. A ruhatáros fiú, klubvezetőségi tag. Vele interjúzok először a klubról, majd még máskor a Kispipában a társasággal egy-egy adag rántott sajt, rizs és tartár mellett, érezve, hogy kívülálló vagyok, de a fiúnak kellek, és talán ő is nekem.
Ő 6-ra jár, mozdonyokat szerel, én 11-re, és nagyjából 7-re érek haza, de mégis megmaradunk, jövünk, megyünk, még Debrecenbe is ellátogatunk barátokhoz, aztán, egyszer csak nyáron megkéri a kezem, és 1977. október 8-án férjhez megyek hozzá.
Gyönyörű Rónai Katalin nevemet, 22 évig utált ifj. Hemrik Jánosnéra cserélem, és sok mindent lecserélek, az életem legfőbb energiáit is, hosszú ideig.
De ez már egy következő történet.