Ahogy tavaly, ezennel megnyitom születésnapom hetét, a mai poszttal.
Csiklandoz a téma, vajon, milyen érzés, történet emlék, gondolat jön elő bennem, – egy héttel a 72. születésnapom előtt…
Egy biztos. Régóta vallom, az évek száma csak egy szám, soha nem éreztem rosszul magam, ha egy évvel meghaladtam az előzőt, sőt…
Mert tudom, néha 30 vagyok, néha 100, néha 10, és néha 70. De mindig más, és mióta örömmel élem napjaim nagy részét, azóta meg még kevésbé számít, hogy most éppen hányat írok az aktuális életrajzomba.
Amikor dolgozom kisfigurás családállítással, sokszor viszem vissza a klienseket anyaméhbe, mert sok traumát láthatunk meg egy ilyen belső utazás alkalmával.
Talán tíz éve, épp egy születéstréning második napjára indultam. Aznapra prognosztizálták a WS vezetői a „megszületés” modellezését.
S, mert az Univerzum a legnagyobb rendező, a beálló metrót, pont az a metróvezető vezette, aki kliensem volt. Miután megöleltük egymást, ő, akkor, először, és utoljára beinvitált a vezetőfülkébe.
El kellett telni jó pár évnek, amikor leesett a tantusz, hogy mielőtt a tanfolyamon modelleztük volna a megszületésem, már „végigjártam a szülőcsatornát”, a metró vezetőfülkéjében ülve!
Maga a születéstréning, pedig, teljesen megjelenítette azt a pánikot, amelyet sosem tudtam volna elképzelni, azt a rémületet, amelyet a stilizált méhben érezhettem, farokfekvésű, utolsó pillanatban megforduló babaként.
A WS-en egy kéz nyúlt be értem, és fordított irányba.
Az, hogy ott segített-e az orvos, – aki, anyukámat egyfolytában alázta, kifejtve, hogy „nem jól csinálja”, amit csinál, – nem tudom, de a lényeg, hogy megszülettem, hisz az utolsó pillanatban megfordultam, – ahogy a WS-en is, – aztán már viszonylag gyorsan ment minden.
A születéstréningen egy általam választott férfi, és nő várt engem, megöleltek, megszerettek, köszöntöttek e világon, s örültek nekem.
A való életben nem tudom, hogy történt. Soha nem kérdeztem, soha nem beszélt róla anyu, annyit mesélt, hogy nagy hó volt, vakította, amikor mentek haza velem.
Nem tudom, hogy taxit hívtak-e, vagy gyalog bandukoltak-e be a Péterfibe, ,- majd haza, a pólyába burkolt csecsemővel, az Akácfa utcába.
Ha még él az édesanyátok, édesapátok, kérdezzétek őket! Beszéljetek velük minderről, beszéljétek ki az általuk érzett traumákat, vagy beszéljétek meg, mit éreztek ezekkel kapcsolatban!
Amikor már nincsenek velünk, már soha nem tudhatjuk meg, – ahogy én sem, – azt az időpontot, – hogy vajon mikor is bukkant ki a fejem, a sok órai anyai vajúdás után.
A fotón hat hetes vagyok, az akkor természetesnek ítélt rendszer szerint, már bölcsődés. De ahogy látszik, bár se szoptatás, se egyéb nagy szeretgetés, érintés nem volt valószínű, boldog babának látszom…