Leszállok a Blahán, szerda este negyed tíz körül jár, azt érzékelem, hogy valaki nekem jön. automatikusan bocsánatot kérek, miközben odapillantok. Egy hölgy egy kb. hat éves fiút vett fel úgy a karjába, hogy közben engem majd felöklelt. Mindegy, bocsánatot kértem! 
Zsófival, akivel együtt táncolunk pár hónapja, az aluljáróban megöleljük egymást, mennék lefelé a lépcsőn, hogy minél előbb hazaérjek, de a hölgy a gyerekkel megint elállja az utat. Nem baj, ráérek. Leérünk, érzem a szelet, épp érkezik a metró, mennék előre, lévén az Örsig megyek, de megint akadályozva vagyok.
Elengedem, megállok ott, ahol vagyok.
Ahogy nyílik az ajtó, szemben velem egy új, kedves ismerős, ki épp Balatonról érkezett vissza, száll le. Egymásra csodálkozunk, nagy örömmel, három-négy mondat, és bezáródik az ajtó, és egy végtelen meleg érzés a szívem körül.
Mi mindennek a valószínűsége?
Volt már, hogy közvetlen mellém ült le egri ismerősöm Ara Rauch, volt, hogy mellémhuppant, az akkor már évek óta nem látott Németh Eszter.
A szinkronicitás minden esetben jel. Ma reggel megértettem a tanítást.
Van az, amire azt gondolom, azt szükséges megtennem. Valamiért az érkezik, vagy egógól, vagy a környezeti hatások által. Azt hiszem, hogy azt meg KELL tennem, és ezért töröm magam. Ha észreveszem, hogy a tér, – jelen esetben az anyuka, aki majd fellökött, s elállta az utam kétszer is, – jelez, akkor meglátom, amit ajándékként kapok.
Ajándék egy találkozás, egy százas a pad tövében, egy hirdetés, amire épp szükségem van, vagy egy mosoly, mindegy, ezt megkaphatom, ha elengedem az akarást.