Mindig rácsodálkozom, hogy milyen kicsi tud lenni a világ, ami egyébként, bizonyos esetekben, nagyon nagy tud lenni.
Amikor úgy bukkannak fel láthatatlan szálak, új, és régi ismerősök, rokonok, táncostársak között, hogy azt elképzelni se tudtam volna azelőtt.
Ugyanilyen csodálkozással tölt el, amikor kiderül valakiről, aki teljesen más típusú ember, mint én, hogy ugyanazokat szereti, hogy ugyanolyan lelkesedéssel beszél arról, ami engem is megmozgat. Ez általában akkor a legszebb, amikor bimbózik a szerelem, „lám, mennyi közös van bennünk…”, de a baráti szó, a megértés, bizonyos események, történések, élmények, ízek összekapcsolódásában is megnyugtató, melegséggel tölt el, hogy lám, jó embert választottam, az ő ízlése, igénye, vágyai kapcsolódnak az enyémmel…
Másik oldal, ami szintén csodálattal tölt el, amikor ugyanarról teljesen más fog meg minket. Amikor kocsival elhaladva egy mező mellett, az utasok más-más, számukra érdekes, fontos dolgokat látnak meg, mintha, nem ugyanazt a képet néznék.
Természetesen, néha ez nem sül el jól. Amikor anno, édesanyámnak születésnapjára, eladdig kedvencnek mondott virágját, Gerberát vásároltam cserépben, és díszcsomagolásban, őt ez egyáltalán nem hatotta meg, őt a díszdoboz fogta meg, hozta lázba.
Mire nyitjuk ki az elménket. Mi az a fontos dolog, amelyet mindenképp meglátunk az utcán? Amit akkor is észreveszünk, ha más nem látja meg?
Azt olvastam, hogy a tudat azokat a dolgokat hozza elénk, amelyeket magunk folyton említünk magunknak. Ha ez önostorozás, akkor csupa olyan történetben lesz részünk, amellyel bebizonyíthatjuk magunknak, hogy igenis „lúzerek” vagyunk. Ha szerelmesek leszünk, vagy nagyon vágyunk rá, csupa olyan párt fogunk látni, akik nyalják-falják egymást. Ha piros Volswagent, lila Suzukit szeretnénk látni, ami elég ritka, bizonyos, hogy minden utcán, de legalábbis minden nap látunk egyet.
Olvasok egy könyvet. Mel Robbins: Adj egy 5-öst magadnak! Ez a könyv arról szól, hogyha adunk magunknak minden reggel egy tükörpacsit, akkor megváltoztathatjuk az életünket, mert megtanuljuk szeretni önmagunkat.
A könyv felénél feladatot is ad. Nemcsak azt, hogy minden reggel ébredés után, vagy meztelenül a tükör előtt, az önbántáson kívül, („nagy a hasam, narancsbőrös a testem, hogy nézek ki, már megint több ráncom lett…”) adjunk egy örömmel átitatott, csakis magunknak szóló pacsit a tükörbe, önmagunknak, hanem azt is, hogy lássunk, ne csak nézzünk.
Lássunk minden nap amerre járunk valamiben, valahol szíveket, és azt fotózzuk le. Évekkel ezelőtt e könyv nélkül is játszottam már ezt, most újraindítom, a reggeli pacsin kívül a szíves látványok gyűjtését.
Aki akar, velem tart!
Találjatok, posztoljatok ide, vagy az adott képeim alá ilyen képeiteket!
Pacsizzatok magatokkal, és keressetek szív alakú tárgyakat, felhőket, pocsolyákat, bármit, ami szembe jön veletek.
Hajrá!
Ezt a fát 4,5 éve találtam, a Covidos időszak alatt a parkunkból nyíló másik parkban, azóta is kedvencem.