Amikor a szeretet meglétét, vagy hiányát említem, a saját életemben lévő szituációknál, fel kell, hogy merüljön bennem mindaz a tanítás, tanulás, amelyben részem volt az elmúlt 14 év alatt, mióta az Agykontrollal elindultam a spiritualitás útján.
Pam Grout, akinek minden reggel elolvasom a Csodák tanítása aznapi leckéjét, – saját értelmezését, amely lényegesen emészthetőbb, érthetőbb nekem, mint az eredeti, – mely lecke végén általában visszautal az 5. vagy a 15. leckére, az a javaslata, hogy reggel és este újra olvassuk el ezt a két régebbi leckét, – vagyis az év 5. és 15. napjára írtakat, – mint ma is, hogy óránként olvassuk, így hasznosítsuk, amit az a lecke tanít.
Az 5. lecke egy hölgyről szól, aki édesanyját Amerikába hozatta Kínából, és az idős kínai hölgy mivel nem tudott angolul, bárkivel találkozott, integetett neki, és azt mondta mosolyogva kínaiul, hogy “szeretlek, szeretlek, szeretlek”.
Ez már majdnem a Hoponopo, de mégsem.
Mindenesetre, gyakorlom, próbálkozom, lévén, kapom a teszteket, a leckéket, rendesen, melyek az egyensúlyomat, és a kedélyállapotomat karcolják.
A legfontosabb, hogy tényleg érezzem, hogy minden, ami jön, általam jöhet be, és általam változhat meg. Ez bizony nagy lecke, amelyet tanulni szükséges.
Emellett az is ott van, hogy minden, ami engem zavar, tényleg bennem is megvan, s ezt a legnehezebb elfogadni.
A harmadik, pedig, hogy a tényleg folyamatosan fecsegő gondolataimat, és a benyomásokra kapott gondolati válaszaimat ne fogadjam el 100%-ban, hiszen, azok nem biztos, hogy az igaz utat mutatják, hiszen képesek arra, hogy 99 dicséret és, 99 ölelés után az 1, aki nem dicsér, és nem ölel kibillentsen.
Igyekszem, tehát, bennemaradni az áramlásban, megtartani a középpontot, és szeretlek, szeretlek, szeretlek-et.
Így érdemes, így jó, ez szükséges a belső békém megtartásához, és ahhoz, hogy írni, mosolyogni, táncolni, jól élni, jóllenni, tevékenykedni alkotni, kapcsolódni tudjak, és tudjam mindezt kiáramoltatni, sugározni, megtartani és növelni.