Egy héten egyszer-kétszer bizonyosan felébredek éjjel 2-3 óra körül. Az ok bizonytalan, néha a mozgáshiányra fogom, néha a sok mozgásra, tök mindegy, általában nem is ez a lényeg.
Amikor viszont végigalszom az éjszakát, örömmel konstatálom, és hálás vagyok mindezért.
Ha váratlan felébredés, majd virrasztás töri meg a vágyott pihenést felidézem, fiatal “tanítóm”, a “Magasabb információk 11” csatornán csacsogó kedves leányzó, – aki sok szempontból meghatározta elmúlt hónapokban gondolataimat, cselekedeteimet, érzéseimet, és a világhoz való hozzáállásomat, – szavait, átlélegzem a testem, később amikor elalszom, nem tudom, mennyi idő múlva az egész éjszakai virrasztás okafogyottá válik.
Anyu sokat virrasztott. Sokszor panaszkodott emiatt. Tény, hogy virrasztás után, ha az ember lánya “végre” elalszik, lényegesen fáradtabban ébred, vagy később, mint szeretne, és ha kelni kell bármiért a megszokottnál még korábban, akkor adott a morgás, a rosszkedv, a méltatlankodás.
Anyunak ha felébredt nem volt nyugta. Sem otthon, sem halála előtt az ápolási osztályon, ilyenkor rendezgetett, számlákat fésült át, majd az ápolási osztályon a többiek legnagyobb mérgére a szekrényét pakolta át minden éjjel, ami persze zajjal, bizonyos dolgok leesésével járt.
Amióta próbálom ezeket a felébredéseket tudatosan kezelni, máshogy zajlik az ébrendlét ideje éjjel. Kezdetben, ha a máj idejében ébredtem, jött a maró éhség, majd a számlák fejbéli rendezése, a miből, mennyit, hogyan, és így tovább.
Ezeket már nem gyakorlom. Ha megébredek, és rövidesen tudok tovább aludni, akkor azokat a szavakat hívom elő, amelyek az öröm hullámhosszára állítanak, még akkor is, ha a fejemben azonnal meginduló gondolatok már a tervezés, a hiány előállításán kezdenek munkálkodni.
Az elv a következő. Ezt tanítja Abraham Hicks, Dr. Joe Dispenza, és sokan mások, azt tudjam, mit nem szeretnék, és nem azt, hogy mit igen…
Ebben a gondolatsorban szerepel az, hogy legfőképpen nem szeretnék elégedetlen lenni, mert az elégedetlenség, flusztráció, a flusztráció stressz, a stressz, pedig a betegség melegágya, örök rosszkedvné, a súlytöbbleté, és a depresszió előszobája.
Sokat vagyok egyedül, ez az év ilyen, független attól, hogy már 2021-et írunk, még “ez az év”, mert a bezárkózás kötelezővé tételétől számítva, még mindig ez az év van. Ebben az egyedüllétben szükséges megtalálnom azokat az örömforrásokat, amelyektől elszakítottak, – írás, séta, új ételek megalkotása, alkotás, varrás, kötés, horgolás, olvasás, meditáció, videochat, levélírás, filmek, és sorolhatnám mindazt a lehetőséget, amellyel boldoggá tehetem önmagam, mindaddig, ameddig nem nyílhatok újra ki, mint a virágok, szabadon, mosollyal, a többi virág társaságát keresve, minden örömforrást tovább kedvelve, kacagón a rét, a világ minden pontján.
Ez a mostani egyedüllét így tehető teljessé. Másképp nem.
Megébredek éjjel, és boldog vagyok, ezer ötlet, téma, megírni való zakatol a fejemben, ölelem magam, kedves üzeneteket küldök, néha szívkoherencia meditációt végzek, akár magamnak, akár olyan barátnak, családtagnak, akinek erre szüksége van. Van, hogy meditációs zene ringat el, de nem morgok, és nem képzek hiányt, mert tudom, ez is egy feladat, ami által több lehet minden, ami körülvesz, és ezért mosollyal ébredek, amikor kinyílik reggel a szemem…
(A természetben élők tudják ezt. A RÓKA,– alias RÓnaiKAtalin,– alvás közben is mosolyog!)