Anno, talán Kellér Dezső régmúlt idők klasszikus konferansza mondogatta azt a mondatot, hogy a téma az utcán hever. De lehetett Tabi László, aki humorista volt, és író, ezek a nevek elszállnak a szélben, ahogy ideértek hozzám, a mondat megmarad, és mellette előbukkan az a humorista korosztály, melyek megelőzték kedvenc standuposaimat, és előrémlenek azok a csodálatos, mai nemzedék számára egyáltalán nem ismert színészóriások, akik ezeket a kabarészámokat eljátszották.
De nem a nosztalgia kopogtatja most a billentyűket általam, hanem, az én általam átalakított mondat.
A téma a közösségi közlekedésen terem…
Minden nap, hála, vagy áldás, romboló, vagy, idegesítő, minden nap történik valami, ami az én nézőpontom szerint ilyen, vagy olyan.
A tegnapi unokáimmal megélt felém és feléjük irányult agresszív beszólogató férfi története, ugyanolyan napi történetem, mint az a lány, aki a váci vonaton a hajvégeinek aktív csipkedésével töltötte az idejét, amit aztán laza mozdulattal dobott le a vonat padozatára, de idetartozik az is, amikor azonnal felugrik egy fiatal, ha meglát, és, az is, amikor idegenek megdicsérik a hajam, vagy kedvesen kérdeznek, amire lehet válaszolni.
Mégis a tegnapi történetet el szerettem volna mesélni. Két nagyobb unokámmal reggel a gellérthegyi táncra igyekezvén, nagy csomaggal felszálltunk a járműre, a gyerkőcök egyik négyüléses menetiránnyal szembeni helyet foglalták el, helyet mutatva nekem a menetirányos ülésre. Mivel hátizsák, óriás szatyor, melyben millió Legó fészkelt, pulóverek, alvóállatok, labda a jobb hónom alatt, a nagy szatyorban, a balban. egy kis szatyorban, pokróc, és felfújható párna, nehezen tudtam befészkelni magam az ülésre.
Ekkor a másik oldalon „mellettem” ülő négy öt foggal rendelkező 30-as embernek látszó valaki megszólalt:
– „Még csak az kellett volna hogy a nyanya ideüljön…”vagy valami ilyesmi, és elkezdett ócsárolni. Két hasonló karakter pedig, egy nő, és egy férfi jókat kacagott. Nem voltak részegek!
Sajnos nem bírtam ki válaszok nélkül. Szegény unokáim, rémülten lapítottak, miközben, közöltem, hogy fogja be a száját, erre ő, hogy én, meg, nem is nekem mondja, amit mond, de mondta, mondta, és folyamatosan fröcsögött…
Két megálló múlva a két rihegő-röhögő leszállt, még utánuk küldött egy rám vonatkozó ocsmány megjegyzést, de végre befogta a száját.
Sajnos, bennem a folyamat nem állt le, hiába tudtam, hogy csak magamnak ártok, a felém irányult agresszivitás reakciójaként, belül válaszokat fogalmazva, egyfolytában káromkodtam.
Megérkezve a végállomásra, a srácokat másik ajtó felé irányítottam, és akkor, amikor a férfi tisztes távolságra került, láttam meg, hogy az egyik lába másfélszer akkora, mint a másik, hogy járni alig tud, hogy a trombózis az egész jobb lábát elérte, és, mivel a KÖKI-n egyetlen lift és egyetlen mozgólépcső se működött, felfelé a metró irányába, ott pörgött maga körül, mert nem tudott tovább haladni.
Nem sajnáltam meg, de elgondolkodtam a nézőpontjainkról.
Többször jártam már úgy, hogy mások rámokádták saját bajaikból eredő fájdalmukat, és azt fordították ellenem.
A nem működő mozgólépcsőn felfelé lihegve a fizikai terhelés lecsendesített, és megbocsájtottam ennek az embernek, ezzel egy időben mindazoknak, akik azért bántottak, mert a velük történtekkel nem tudtak megbirkózni.
Ha te is jártál hasonlóképpen, hogy mások rád vetítették a saját bajukat, vagy átvetted tőlük, mert azt érezted, ez a feladatod, de már azt érzed, hogy ezen változtatnál, keress meg, megtaláljuk az feloldás, megbocsátás lehetőségeit.
Ha bizalmadba avatsz, sok lehetőség közt választhatsz, amelyeket tanultam, és amelyekkel már sokaknak segítettem feloldani ezeket.