Pár nappal ezelőtt írtam arról, hogy édesanyám azzal „érvelt” „védekezett”, hogy őt nem tanították meg szeretni.
És igen. Kevés történetét ismertem, de azok húzósak voltak.
Hogy nagyjából 4 éves korában, miközben a fal mellett egyedül játszott a porban, azt mondta a nagyapám egyik kuncsaftja, látván a magányos játékot, – amúgy anyu a család legfogékonyabbja volt világéletében, de sosem tudott igazán kibontakozni a szegénység, és a történelem viharai miatt, – „ez a gyerek embergyűlölő lesz…”.
Meg lehet pecsételni egy ilyen kijelentéssel egy gyermek, későbbi sorsát? Igen.
Anyukám élete visszatükrözte az örökös félelmet a szegénységtől, a nélkülözéstől, amit megélt úgy a II. Világháború előtt, majd a három koncentrációs táborban, amelyet 18-20 éves kora közt megjárt, a hazatérése után, az új rendszerben való tájékozatlan szédelgése kapcsán, a házassága alatt, mert végig hurcolta magában a lealacsonyító, kirekesztő kritikákat.
Azt gondolom ezzel az életszemlélettel, amivel élek ma már, lassan 10 évvel a halála után, hogy anyu tudatalattijába beégett a szeretethiány, a nehézségek, és nem tudott továbblépni, bárhogy is szeretett volna.
A mai világban, viszont, megvan a lehetőség minden ilyen sérülés átírására. Második, harmadik, negyedik generáció, viszi tovább mindazt, amit anyáink, nagyanyáink, ükanyáink nem tudtak feldolgozni, és bőven lehet, hogy egy bármilyen betegség hátterében, egy ilyen régi felismerhetetlen sérülés áll.
Van megoldás!
Várlak szeretettel családállításra, vagy bármilyen segítő módszerre, amellyel foglalkozom.