Csorog az államon a mangó édes arany-napsárga leve. Behunyom a szemem, és várom a képeket, mit idéz fel, miközben az édes hús a fogaim között kis cafatkákká lényegül, és torokcsúzdámon a gyomrom felé indul.
Egy mondat, és egy történet ugrik fel. Apósom az érett őszibarackra azt mondta, fürdőszobagyümölcs, ugyanazen csodálatos zaftossága okán.
Kutatok az emlékeimben, volt-e valaha valamely életemben falusi udvar, mosolygó nagyi, és én, ahogy az őszibarackfa legalsó ágán csücsülök, és eszem a mindenhova lecsorgó bararckot, (vagy talán a nyitott verandán)???!
Nem!
Nem volt ilyen, sőt nagymama sem volt! Dédi, akit imádtam, szeretetotthonban élt, maga választotta, amikor anyáméknak átengedte a lakását, ahogy összeházadodtak 1946-ban. Apai nagyanyám belehalt a szülésbe, anyai nagyanyám a sok teher, a hét, uszkve tíz megszült gyermek, a kikapós férj, a nyomor, a háború, és egyebek kapcsán nem tudott hozzánk, öt megmaradt gyermeke, öt egykéjéhez kapcsolódni.
Nekem van négy csodálatos unokám!
Imádom mind a négyet, mert egyediek, szépek, okosak, és tudják, hogy, – bár még ez nem tudatos, – hogy fénylények.
Jobb híján a fotójukat simogatom, és távban gyógyítgatom őket, ha betegek.
Nem az következik most, hogy oltasd be magad! Az se, hogy ne!
Egyszerűen, csak arra kérnék mindenkit, félelem helyett szeressen, mindent, és mindenkit, mert csak ezzel győzhetünk!
A fotó, kis fotoshop után jött össze, hogy mindannyian rajta legyünk, ezen a “szabadban eltöltött szenteste” utáni napon, ez az egyetlen közös tavalyi karácsonyi képünk.
S bár nem bizonyos, hogy megélem, amikor majd ők mesélnek az unokáiknak erről az időszakról, de kíváncsi lennék, mit mesélnek majd.