Valaki egyszer azt mondta nekem, amikor kétségbe vontam azt, hogy a kicsit ducibb embereknek inkább lesz párjuk, – független a divattól, és attól, hogy azt hisszük, a sovány aszkéta alkat, a csontos mellkas a menő, – hogy hidd el, azok a nyüzüge férfiak, akik ducibb párt választanak, azok azért teszik, mert jó nekik elmerülni a meleg, puhaságban, egy-egy ölelésben.
És, igen, tapasztaltam a minap, és nemcsak azért, mert tényleg jó elolvadni egy meleg puha ölesében, hanem, mert a kerekebb emberek tudják ezt, és mivel a mai világ kissé ferde szemmel követi a húsos karokat, a nagyobb hasi tömeget, ettől ők még jól érezhetik magukat a bőrükben, jobban és nagyobbat tudnak kacagni, és melegebben tudnak ölelni, mert a bennük levő plusz energiát meleg öleléssel tudják átadni.
Az ölelés egyes szemlélet szerint „ciki”. Sokan borsózó háttal beszélnek arról, hogy „képzeld, csak úgy odalépett és megölelt!”. Te jó ég! Hát örülj neki. Kaptál szeretetgombócából! Kaptál valamit, ami csak a tied!
Minapában találkoztam egyik sorstársammal, akivel fél éve nem láttuk egymást. Együtt merültünk el a tibeti jóga szárnyalásában, merültünk el a nyugalom, béke szigetében önmagunkban, mert megengedtük magunknak ez a „luxust”. Már, amikor megérkezett, örvendeztünk, és ölelkeztünk, aztán, amikor egy nyugodt séta, és beszélgetés után elváltunk egymástól a buszállomáson, ő megkérdezte, az amúgy számomra kérdésre sem méltatott, hiszen tök természetes dolgot: „megölelhetlek?”. Naná, persze, mire várunk? És elmerültem a meleg, szeretetteljes, olvadó örömben, amely oly ritkán adatik meg, mert nem adjuk meg magunknak és másoknak.
Mert nem mutatjuk ki, hogy adnánk, és szeretnénk kapni. Mert nem valljuk be, hogy hiányzik.
Mert az ajándékozásnak lehet egy ilyen formája, fajtája is, hogy ölelünk, hogy érintünk, hogy igazán kimutatjuk azt, hogy szeretjük azt a másikat.
Az amerikai filmekben számtalanszor elhangzik az a szó: szeretlek, apa, anya, gyerek mondja a másiknak sokszor, és teljesen természetesen. Egy videóbeszélgetésben Balázs Andi színművésznő annyit mondott, ha, sokáig nem beszél valakivel telefonon, csak annyit ír neki: „szeretlek”, mert lehet, hogy másnap már nem tudja elmondani neki.
Az az ölelés ott a buszállomáson egész napra energiát, jókedvet, és boldogságot nyújtott. Könnyűnek és szabadnak éreztem magam, és szinte az egész mellkasom kitöltötte a ragyogás.
Ragyogjunk hát, ne kíméljük magunkat, és szeretteinket, barátainkat, ismerőseinket, a világot, a gyermekeket, a fákat, és bármit, amit, akit ölelni lehet, és akitől ölelést lehet kapni, naponta minimum egyszer, ha több, az csak jobb, és megölelhetjük saját magunkat is, mert magunkat ölelni, szeretni, magunkra büszkének lenni, nagyon jó érzés!