Ez egy 2021. május 5-én írt poszt a Facebookról, amely ma, két évvel később került elő, és ma is aktuális.
A dolgok, amelyek megtörténnek nincsenek véletlenül, még akkor sem, ha úgy néznek ki, hogy igen.
Amikor valami „dolog” szembejön, elgáncsol, a mennyekbe visz, kiegyensúlyoz, játszmákba taszít, azt mindig valahogy mi idézzük elő a gondolatainkkal, a hitrendszereinkkel, a hangulatingadozásainkkal, a felesleges stresszünkkel és sorolhatnám.
Nehéz elhinni, hogy mi csinálunk mindent, de így van. Illetve nem konkrétan MI, hanem az az energia, akik mi vagyunk.
Pár napja újrakezdtem a három évvel ezelőtt már végigolvasott E2 Pam Grout könyvet. Kétszer 48 órán vagyok túl, a 48 óra ugyanis a „határidő” az Univerzumnak, az LM-nek, a morfogenetikus mezőnek, a „Havernak”, ahogy Pam nevezi, hogy a kitűzött „feladatokat megoldja”. Illetve, hogy lássunk, teremtsünk, vágyunk alapján alkossunk.
Tegnap előbb piros autókat szerettem volna látni. Egészen addig, míg nem koncentráltam erősen arra, hogy lássak piros autót, egyet sem láttam, majd jöttek sorban, később variáltam, hol haladós, hol parkolós piros autót kértem. Aztán átváltottam a zöldre. Abból ugyan kevesebb jött, de jött, igaz kevesebb időt adtam neki, mert hazaértem közben.
Ma pillangó látványa volt a „feladat”. Több, mint egy órai szabadban töltött lét alatt sem láttam egy pillangót sem. Majd hazafelé megpillantottam az egyiket, és húsz perc múlva, mielőtt a parkból végképp kiértem volna a másikat. Örömmel üdvözöltem a zöldes-fehéres pillangókat, melyek boldog szárnyalással repültek tova miután megköszöntem a térnek látványukat.
Az életünk ilyen. „Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten”, ez véletlen egy olyan közmondás, melyet elfogadok örök érvényűnek.
Ha én morcos vagyok, akkor a környezetemet is azzá teszem, ha én boldog vagyok, mindenki ragyog körülöttem.
Ragyogjunk hát együtt, kacagjunk a napba ma, holnap, és mindenkor! Áldás és hála!
A kép Jill Wellington képe egy ingyenes oldalról