Vannak napok, amikor akár a levegőben, akár az időváltozásban, vagy egyszerűen a magunknak megengedett csendben van valami, ami másfelé húz, más vágyat ébreszt, valami olyanra sarkall, hogy megmutassunk valamit másoknak magunkból, a gondolatokból, a belső késztetésből, az álmaink üzenetéből.
Ilyenkor leülök a gép elé, csak nézem, ahogy megszületnek a betűkből a szavak, a szavakból a mondatok, a mondatokból az üzenetek, amelyek belülről jönnek, amelyeket már nem én irányítok, nem is az elmém.
A szívem szava érkezik meg akkor ide erre a felületre, a vágyaim, a kétségeim, a szeretetem valami, vagy valaki iránt, minden, amit a billentyűk kattogásával, a betűk figyelése nélkül csak úgy ide tudok biggyeszteni mások örömére, és az én kiterjedésemre. Van úgy, hogy nem is emlékszem, mi volt az első sor, ami kibukott, van, amikor tudatos az első, második sor, mert konkrét üzenete van valakikhez, vagy önmagamhoz, de általában utána csak jönnek-jönnek a szavak.
A kifejezések néha ismeretlen bugyrokból bújnak elő, néha régi olvasmányok köszönnek vissza a szavakban, mondatokban, és, amikor visszaolvasom, pár perc múlva, az öröm szétterjed bennem, hogy most megint valami kikukucskált, valami megjelent, valamit megmutattam.
Valami, egy kicsi én, egy kicsi olyan én, ami ott van egészen belül, amely segít, terelget, simogat, lágyan fényesen utat mutat, akkor is, ha kicsit sötétben érzem magam.
Mert ez vagyok én, és ez a ma reggel.
Elgondolkodtam, mégis, milyen energiája van ezeknek a soroknak?
Az ihletett soroknak, mert rám abszolút hat, akkor valószínűleg másokra is.
Az is felrémlett, hogy akkor írtam, írok sokat, ha valami jó történik, valami megráz, valami felháborít, vagy, amikor szerelmes vagyok.
Az elmúlt egy év tanított, bár, még mindig diák vagyok a saját iskolapadomban.
Várom ugyan a mindent elsöprő szerelmet, amelyet elég régen megérdemlek már, értve ezalatt az elsöprés alatt, hogy nem söpri ki belőlem az elért önszeretetemet és nem teszi semmissé azokat a harcokkal elért eredményeket, amelyeket az önismeret útján elértem, hanem, hogy végre eljön az, aki megérdemel engem, akit megérdemlek már nagyon rég, talán az idők kezdete óta.
A szerelem lehet önszerelem is, és igazán akkor érkezhet meg az „igazi”, ha létezik ő, az a férfi, itt ebben az inkarnációban, aki tényleg nekem teremtetett, ha én is szeretem magam.
Ebben a hónapban három nő is mesélte nekem, hogy a szőke herceget várja fehér lovon, mert ő lesz majd, aki meghallgatja, aki támogatja, akinek el lehet mondania lelke minden kétségét, búját-baját.
Mit is?
Hány szőke herceg lehet vajon fehér lovon? Azt gondolom, egy sem!
És minden nő, aki egyedül él, egyedül építi magát, erre vár.
Én arra a társra vágyom, akivel eggyé olvadva, megtartva önmagam az maradhatok, aki vagyok, és ő is az maradhat, aki, de ugyanakkor az együtt töltött idő szépsége érjen fel minden eddigi csodával, foglalja egybe az összes, a létezés összes lehető fantasztikumát.
És akkor szeretném ezt a találkozást megírni!
Most még csak a vágyakról írhatok, de az is jó téma.
S mivel az ihlet megszületésével kezdtem, máris kikerekedett egy egész más, egy egész oldal, az ihlet, a lét, és a szerelem kapcsolatáról.