Tegnap a tavasz csodáit mutatta, az ég kékje, a napsütés, a légben szálldogáló nyárfaszöszök, a hirtelen nemlétező szoknyám alá bekukucskáló szélfuvallatok. Szóval megformálódó gondolataimat, és erősen a külvilág szépségeire figyelmes szemeimet csak legeltettem a parkban, ahova nagyon nehezen indultam el.
A zárt tér, a feladatok, melyek a lakásban rendszerint egymás után nehéz érzésként tornyosulnak, a takarítás, a főzés, a mosogatás, a mosogatógép ki-és-bepakolása, a rendszeresen felgyülemlő magam után pakolás, a tiszta ruha kiteregetése, és a száraz elpakolása, szóval, a napi történetek, a vágy, hogy alkossak, és a természet hívogató energiái egymásnak feszültek, mint annyiszor már tették ezt.
Ezek a feszülések, amikor magunknak csináljuk a felesleges stresszt,
az elméből jönnek, az elméből, mely állandóan karattyol, tevékenyen tesz arról, hogy mindig azt érezd, hogy hiány van, hogy nem vagy készen, hogy nem vagy elég jó, hogy más kell, mint, ami van.
Bárhogyis történik, pedig, senki nem fog belibbenni és azt mondani, itt vagyok kedves Kata, majd én megcsinálom! Ráadásképpen, vágyik az ember egy takarítónőre, egy ablakpucolóra, de a gondolattól is kiráz a hideg, ha elképzelem, hogy a konyhában matat, miközben én a szobában „pihenek”… Szóval, mondhatnád, hogy semmi sem jó, de ez nem az.
Az egyensúly keresése a feladat.
Végül is megtaláltam, elengedtem a házimunkát, és kimentem a parkba. Meghallgattam egy magam által felvett meditációt, miközben haladtam, megcsodáltam mindent magam körül, majd egyszerűen, pokróc nélkül, mezítláb, nekidőlve egy fának, csak voltam.
Amikor úgy éreztem, hogy most szükségem van rá, meghallgattam újra Alberto Villoldo a teremtéssel kapcsolatos, a sámánlét tudatosságáról szóló egy órás videóját, arcomat a napnak fordítva, ÉLTEM.
ENNÉL JOBBAT NEM TEHETTEM VOLNA MAGAMÉRT! április utolsó napján, lezárva 2021. első negyedévét!
(Illusztráció egy négy évvel ezelőtt készült képeslapom, mely nekem a tavasz csodáit idézi, ahogy, ma feldobta a Facebook, mint emléket)