November.
Ha azt mondom, két hónap és itt az év vége, közhely kapukat döngetek.
Akkor is, ha azt mondom, elrohan, rohant ez az év is, bár még 2 hónap hátra van.
Néha egy hét alatt több minden történik, lásd Kairó, tanítási időszak, életmódváltó program, tánctábor, Kötcse, október első hete, mely a daganatos betegekért szóló táncokról is szólt, és sorolhatnám, ami az elmúlt fél, háromnegyed évben, meg amúgy történt.
Mégis bennem van a hiány. Ez a nehéz kérdésekkel teli valami, amely űz, hajt mindnyájunkat tovább. és tovább, keresve azt, amit tudjuk, hogy ott van.
Van, akinél lent, a mélyben, van, akinek Isten felé vezető úton, van, akinek a közösségi médiában, a Social médiában, van, akinek a munkában, van, akinek, a főzésben, a családban, van, akinek a pénzteremtésben, kiadásban, van, akinek a meditáció útján, mert, mindenki keres valamit, mindenki vágyik valami másra, ugyanakkor, a változás, ha beköszön, akkor a legsötétebb sarokba húzódunk vissza, és lehet, hogy még hátat is fordítunk, ne lássanak a lehetőségek, mi se őket, mert olyan jó üldögélni a megszokott meleg „pisiben”…
Erre épül a világ. A változást nem felvállalásra, illetve, amikor ahelyett keresünk valamilyen függőséget, ami lehet akár állandó podcast hallgatás függőség, mint nekem, ami felváltotta, a 2020-ban erővel leállított Rádió 1 hallgatását, lehet, más, mert, minden, amiben feloldjuk a kényszert, hogy változtatni kellene, lépni, belecsapni a lecsóba, függőséggé tudja kinőni magát.
Olyan ez, mint a cumi, vagy az ujjszopás.
Pont tegnap jutott eszembe, hogy gyermekeimnél ez hogy volt, és azonnal belém állt a lelkifurdalás, hogy valamit nem szúrtam-e el, ezeknek a szokásoknak az „elvágásával?
Mert a függőségek mellé érkezik az önbántalmazás. Amikor érzem, hogy ez nem jó, hogy mást kéne. A lelkem, testem visít, hogy ne, állj fel, menj ki, indulj el, tornázz, olvass, vagy csak legyél, vasalj, aközben is lehet hallgatni amit szeretnél, tegyél rendet, mert arra vágysz, és nem mozdul a test mégsem.
„Mert lusta vagy! Mert gyenge vagy! mert, mert mert…” ezt az agyad, a beléd rakott megfelelések, a beléd rakott ítéletek, a szülői hangok, melyek már rég nem szólnak, hiszen rég nincsenek itt, akkor magadnak csinász egy szülőt, aki leszúr, aki lekap a tíz körmödről, sokszor igazságtalanul is, de kikéred magadnak, ha a főnök, a barát, az ismerős beszél veled úgy, „felnőtt-gyerekben”, ahogy te, vagyis én beszélgetek magammal sokszor…
Szóval, elhatároztam, sokadszor, hogy váltok, hogy kedves leszek magammal. Legalább én, ha már a világ ilyen könyörtelen egymással. Kairóban megtapasztaltam a mindenki egy-et, az arab emberek mosolyai által. S nem azért, mert vásároltam náluk, hanem, mert ott ment.
Miért van az, hogy olyan ritkán nyílik a mosoly az utcán, a BKV-n, a boltban, az irodában, az ügyintézésnél? Miért van, hogy csak a Facen, az Intstán, és a Titk-Tok-on mosolygunk? Miért nem tudunk szeretni, és szeretve lenni magunk és a környezet által?
Miért gyűlöli az ember az embert, mióta a világ a világ, azért, mert más vallású, azért, mert nagy az orra, melle, lába, máshogy ír, gondolkodik, mást szeret?!
Legyen ez az utolsó két hónap, és aztán a többi, független a választások előttünk álló gyötrelmes politikai csatározásától, szeretettel, hálával az életünkért, teli?!
Elindulok ezen az úton, mert másképp, a tér rendreutasít, és látható testi nyomai lesznek, tudom, mert tapasztalom, megélem, megéltem.