Egyik nap írtam a monotóniáról.
A monotóniáról, amely gyilkos, hisz szétvágja a elveszi, letarolja a ambíciót, a lelkesedést, az élet szeretetébe, a lehetőségekbe vetett hitet.
Mikor még jártam dolgozni, – és sok egyéb mellett azért szerettem a tanítást, legfőképpen a technika tanítását, – mert minden nap, minden osztály, minden csoport mást produkált, akkor is, ha ugyanazt az anyagot készítettük négy különböző csoporttal.
Minden reggel elmondhattam volna, az ismert szlogent: „lepjél meg!”, és milyen sokszor megtörtént! A tanítványaim is „hazajártak” a termeimbe, ők is tudták, érezték ezt, használták a végtelen intelligenciát, amely a térben megtalálható, és nem egyszer csodálattal töltött el, mindaz, amit alkottak.
Mert bíztak bennem, bíztak magukban, mert bíztak, szerették, szerettek, teremteni, alkotni vágytak.
Lassan egy éve a világ alkotói kedvét elvette egy csinált félelem, egy csinált RÉM, mint óriás száj, melynek sosem elég, zabálja a lelkekből eredő vágyat a teremtésre, az új alkotására, a szeretet áramoltatására, arra, hogy elhiggyük, az élet szépségei mindenfelé ott vannak.
Rengeteg könyv, poszt íródik a gondolatok erejéről, – több mint 30 éve, – arról, hogy mennyire befolyásolható világunk általunk, példák ezrei mutatják, hogy emberek gyógyulnak csoportos ima, meditáció által, rámutatva arra, miszerint máshogy kellene, máshogy érdemes csupán menni az útunkon, amely egy csoda, hisz itt vagyunk ezen a Földön, itt és most.
A világnak nem ez kell. Rémületet keltő maszkok, és maszkokon érthetetlen feliratok, dac, és harag, félelem és rémület, érthetetlen kapkodás, és az utcákon még több lehajtott fejű ember, még több morogva szitkozódva beszélő száj, telefonnal szerelmező lény.
A kritikus tömeg, amely lehetővé teszi, hogy elálljon az eső, hogy meggyógyuljon a végstádiumban lévő ember, felgyógyuljanak a több száz fős teremben együtt meditáló beteg emberek, az mindig rendelkezésre áll, mert mindenki fényből és rezgésből épül fel, és, ha a rezgések öszeadódnak, lásd hangtálakkal való gyógítás, akkor minden lehetséges. Mert ilyenek vagyunk mi magunk is, egy-egy hangtál.
A hangtálakat több fémösszeolvasztása után értő kezek alakítják olyanná, amilyenek lesznek, – lásd az ember, – aztán egymás mellé teszik őket és zengetni kezdik, míg a térben megszületik valami, ami semmivel sem hasonlítható, rebbenő rengés, gyógyító hang, megszületik létrejön az élet eszenciája.
Légy hangtál, használd az erőd, használd a hangod, a rezgésed, ahogy én is teszem nap,- mint nap, hogy végre összefogjunk és kitakarítsuk ezt az országot, a Földet, és többet soha ne érezzük azt, hogy eltűnt egy év, valahol a süllyesztőben, miközben életek mentek tönkre, és távoztak el sokezren.
Légy teremtő, légy a közösség mozgatója, táncolj, kacagj, ölelj, szeress! Mondd el családodnak, mennyire szereted! Legyünk együtt szerelmesek az életünkbe, hogy szebbé tehessük a világot, akkor is, ha nem süt a nap, akkor is, ha fenyegetnek, mert tőlünk függ, milyen ez a világ, ez a Magyarország, ez a Föld. Mindent mi teszünk, mindenért mi felelünk, mindent megváltoztathatunk!
(Ezt a csodálatos képet jobb agyféltekés írótársamtól Icutól, és édes kismacskájától Zselykétől kaptam a születésnapomra.)