Paksi Zoltánnál olyasmit olvastam, hogy az „emlékezés hete” van. Természetesen születésnapom okán magam enélkül is beleérkeztem volna ebbe, bár nem dagonyáztam gyermekkori emlékekben, bár néhány történet érintőlegesen megérkezett, régebbi fotóim láttán, de, ahogy dolga már nem volt tovább, tovalibbent, lágyan, finoman, mosolygósan.
2016,- vagy 2017. őszén az egyik Lemanguria tánc után az öltözőnek használt fürdőszobában egyedül maradtam, öltözés közben. Majd, mikor pár perc múlva elhagytam a helységet, döbbenten tapasztaltam, hogy sötét van mindenütt, tök egyedül vagyok, és a helyet is rámzárták.
Az első „pánikérzés” után, – hála a mobiltelefonnak, – telefonáltam, és visszajöttek értem. Akivel utolsó pillanatokban még együtt öltöztem, azt mondta, „nem látott”, nem „vett észre”, ezért azt hitte, amikor „utolsóként” kiment a bejárati ajtóhoz, a többiekhez, hogy már nincs senki a központban.
Meg voltam sértve. Aztán sok-sok önmunka, és ránézés után, rájöttem, hogy igaz, hiába beszélgettünk öltözés közben, tényleg nem látszom. Annyira el vagyok foglalva a múltbéli sérelmeim feldolgozásával, annyira hiányokban, – mint olajos lápban, – sétálgatok, hogy nem vagyok jelen, nem látszom.
Ma már egészen más a helyzet. Most azon szükséges túltennem magam, hogy független a több száz köszöntéstől, az ölelésektől, a reakcióktól, melyek írásaimra, képeimre érkeznek, független attól a varázslatos majd 170 ezres olvasottságtól, a november-decemberi magazinban megjelent írásaim kapcsán, van, akiben ez a fajta „látszás” visszatetszést szül. De ez így van rendjén. Nem szeretek én sem mindenkit, engem se szeret mindenki. Nem ugyanolyan az ölelés akkor és ekkor, ha egyáltalán van, de ez így természetes.
Viszont, nekem így jó. Jó, hogy látszom. Jó, hogy sok-sok ember, táncostárs arcán felragyog a mosoly, ha meglát. Jó, mert ezért is tettem magam ennyire láthatóvá, példának érezve magam a pillanatban, akár nehéz, akár könnyű a lét, akár csak úgy.
Viszont, azok akik odasúgják nekem tánc közben, hogy csodálatos, gyönyörű vagyok, végtelen boldogsággal töltenek el. Hogy ilyen életet, ilyen életszeretetet szeretnének, majd ennyi idősen, de akár a húszas-harmincas-negyvenes éveiben is inspirálom őket, mert tudom már, hogy ez az én életfeladatom.
Már tudom, mert az érzést, Bodor Márk, drága barátom, a horoszkópom alapján meg is erősítette a minapában. Ott kell tehát lenni a „szeren” ezért, és azért, hogy megmutassam, hogy láttassam magam, hogy láthatóvá tegyem azt, amit tudok, amit érzek, természetesen, azt is persze, hogy mindez nem volt könnyű, és hogy, soha sem az, de könnyűvé tehető a teher, könnyűvé tehető a lét, ha szerelem van bennünk a lét iránt.
Ha megyünk, lépünk, szárnyalunk, áramlunk, ölelünk, szeretünk, ha másoknak örömet szerzünk akár egy alkotásunkkal, akár ” alkotássá” alkotjuk smeg saját magunkat.
Légy hát látható te is, legyünk láthatóak egymás és a világ számára, kacagva, örömben, táncban, élve, lélegezve, most! Áldás.
Illusztráció: Orsi leánykám fotója.