Édesanyám hosszú éveken át dolgozott a Ruházati Bolt vállalat gyerekruhaboltjában, mint eladó, és “kiváló dolgozó”. Sokszor mentem be a boltba, amely a lakásunkból pár percre volt a Lenin körút, és a Wesselényi utca sarkán, azért, hogy “beszélgessek” vele, mert esténként nem igen jutott idő erre. Reggel 9-kor elment, és este hétre ért haza. A “beszélgetés” úgy zajlott, hogy ő ment “teregetett némán”, na nem, hanem rakosgatta vissza a kabátokat, egy “Jancsi nevű” eszközzel, úgy két és fél méter magasságába, én pedig követtem és mondtam a magamét. Hogy ez mennyire volt konstruktív, azt képzelhetitek.
Viszont a kiárusításokkor sokszor “csúszott” be olyan divatosabb holmi is, ami nem volt éppen leárazva, ezért, általában jól éreztem magam ruháimban, persze, azokat is úgy variáltam, hogy Katás legyen. Volt ugyan egy időszak, amikor én már kamaszodtam, anyu, pedig ezt nem vette figyelembe azokkal a ruhákkal, amelyeket megvásárolt, de aztán eljött az a is pillanat, amikor saját ízlésemet beengedte az általa választottak helyett.
Már bőven túl a kamaszkoron, 21 évesen, három éves gyárban, üzemben, szervízben töltött,– elektronikai műszerész végzettségem okán,– munkaviszony után, Debrecent választottam, – nevesen a debreceni Tanítóképző népművelés-könyvtár szakát, – ahol három évig visszaültem a nappali tagozatos tanulók padjába, 18 évesekkel.
Mielőtt az új várost, a teljesen más életet, a szabadságot, a diáklázadás lehetőségét, a kollégiumi létet választottam, az egyke lét helyett, először négyágyas, másodikban, – egy a kollégiumból való kirúgásom felfüggésztése után, – egy háromágyas, végül egy kétágyas szobában, minden percben másokkal egy térben az elfogadást, az elfogadtatást tanultam. Meg kell mondjam, nem voltam mindig sikeres, és elfogadott, de igyekeztem. (Azt is el kell árulnom, nehezen sikerült sokszor, hiszen, a ruhatáram, amely az alapsztori, a három éves korkülönbség, az “ÉLETBEN” eltöltött három év, budapesti származásom, és a stílusom sokaknál kiverte a biztosítékot. (Nem beszélve arról a másfél évről, amikor a Debreceni Csokonai Színház színészpalántájával bonyolódtunk hatalmas szerelembe, ezért hajnalonta osontam be a kollégiumba, de ez egy másik történet.)
Szóval Debrecen előtt a boltba,– 1971 nyarát írjuk!,– Lee kordfarmerek érkeztek, és fekete skay zakók! Anyu és a bolt jóvoltából, egy drapp, és egy négerbarna nadrággal gazdagodtam, természetesen a fekete zakó is hozzácsapódott, így abszolút trendinek éreztem magam, önbizalmamat, anyu által belémnevelt “fontos a külső megjelenés” erősen támogatta, no, persze, meg a farmerek, és a kabát, amelyhez egy tornacipőt illett hordani, majd később más kiegészítők is kerültek hozzá. Tarisznya, sildes sapka…
Hogy miért jutott eszembe mindez?
Amikor lányaim felnővén elkérték egyik-másik felsőmet, akkor nagy kő esett le a szívemről, nagyon örültem, hogy a rám jellemző stílust megőriztem, és az nekik is tetszik.
Aztán a legnagyobb unokám születésnapjára kért egy Zeller manót, hogy azt készítsek neki.
Még jobb! Amikor a lányaimnak tetszik a ruhatáram, az unokáimat az alkotásaim teszik boldoggá, na akkor már tudom, hogy biztosan jó az út, amerre megyek.