Sokat gondolkodtam azon, vajon emberként, nőként hogyan vagyok huzalozva?
Mikor megyek bele mélyen abba, azon filózva, az a másik mit gondolhat?
Pedig így elvágom magam a saját forrásomtól, mert, más gondolataira elméleteket gyártani teljesen felesleges.
Mások gondolataiba belelátni ezt még a jósok, csillagászok se tudták, tudják, ők is rezgésekkel, energiákkal dolgoznak, dolgoztak, amelyek átjönnek a téren, ellentétben a makacs gondolatokkal, melyek ott karattyolnak az agyban.
Amúgy, meg minden rendben van, hiszen, ezek a gondolatok teremtik meg az érzések szintjén megszülető vágyak megformázását, alakba öntését.
A teremtés így működik, és talán így alkottattak meg, és lettem abból a láthatatlan spermából és petesejtből, amelyből végül testté lettünk.
Szombaton a Szigeten találkoztam Livivel. Livivel együtt mélyültünk, oldottunk, mentünk bele mély fájdamakba, hat éve a gyászcsoport foglalkozásain.
Livi utánamszaladt, amikor a táncról hazaindultam, karjában egy év körüli kisfia, ki maga volt a megtestesült báj, kacagás, koboldos szemcsillogás, és értelem.
Amikor egy kapcsolódás ily mértékű szeretetenergiát, belső örömöt, huncutságot közvetít, azt azért kapjuk, azért kaptam én is, hogy bármikor, amikor akár egy morcos ügyintéző arcába nézek, ez jusson eszembe, és lazán az ő gondolatainak kutatása helyett a csöppség mosolyára emlékezzek, mely teljesen feltöltött, pajkos-vidámmá tett.
(Kép forrása: Pinterest)