Minden nap reggel megkeresem ezt a szívecskés fát a parkban, reggelente, és gyakran fél órát is eltöltök hatalmas boldogságban vele szemben táncolva. Amikor megérkezem, odamegyek a fához, üdvözlöm, megsimogatom a szív közepét, ahova egy M+H van vésve, majd nézem a hangyák rohangálását fel, s le.
A szív, nekem jobb oldalra eső peremén közlekednek, fel, s le, a fa gyökerei felől érkeznek egyesével, a szív peremén felfelé, – szigorú rendben – rohannak, majd már csoportban zúznak lefelé. Sokszor összetalálkoznak a fenti és a lenti sorok, ilyenkor van egy kis gubanc, ki merre menjen, egymáshoz érnek, súrlódnak, talán pacsit is adnak, majd rendeződnek a sorok, és rohan mindegyik, „amerre kell”.
De mi van a bal oldallal? Semmi. Egy-két hangyusz, elkanyarodik néha arra, de nem meri megkockáztatni, hogy a saját útját járja, gyorsan beáll a sorába, és robog tovább felfelé a jobb oldalon.
Tegnap viszont megláttam az első hangyát, aki a bal oldalon megkísérelt felmenni. Nem jutott el a társai magasságába a másik oldalon, mert, valószínű megrémült és visszafordult, de akkor sem a többiekkel ment, hanem elindult lefelé az ismeretlen „rögös úton”. Botladozva, meg,-megakadva, haladt lefelé lassan, keresve az utat, le a boly felé, le a többiek felé.
Azt éreztem, ott vagyok, én vagyok az a hangya, amely elhagyta a biztonságot, a többiek haladási irányát „megtagadva”, saját utat választott, amely ugyan nem egyszerű, de mégis, csak az enyém, ahogy azé a hangyáé. Kísértem a szememmel, amíg szemüveg nélkül láttam a fa redői között, talán a térdem magasságában vesztettem szem elől, de nagyon nagy inspiráció volt látványa.
Ma is figyeltem a fát. A sok-sok hangya, akik nem tudom, hova rohannak fel,- s le, valahogy azt juttatta eszembe, hogy talán a Mindenható is így néz minket odafentről. Nézi mosolyogva, ahogy fel,- lerohangálunk, rohanunk a dolgaink után, néha összeakadva a szembejövővel, és rohanunk tovább valami felé, ami ott van valahol, vagy fent, vagy lent, valami, ami akármi, hiszen, még egy darab morzsát, vagy egyebet se látok, hogy vinnének, csak rohannak fel a fa tetejéig, és aztán rohannak vissza, hogy a szív jobb oldalán összetalálkozzanak, érintkezzenek azokkal, akik ellenkező irányból jönnek, és rohannak tovább.
A természet amúgy is csoda. Nézem, ahogy bújnak ki a virágok, figyelek, ott vagyok velük, a gyönyörű rózsaszín virágos fa mára már teljesen zöld, a virágok nem látszanak már a földön sem, sétálok a fűben, kibújtam a cipőmből, mezítláb lépegetek, táncolok a zene ütemére, ezen közben észreveszem, ahogy egy-egy ismeretlen illat megcsapja az orrom, odahajolok, megszagolom, a tegnap még finom illatú virág, mára ragasztószagú lett, – talán a méhek miatt,– érintem, simogatom, megszagolom, megízlelem az akácvirágot, megölelem a fámat, és elmesélem neki, amit gondolok.
Majd mindezzel elindulok hazafelé, egy másik energiába.