Megihletett a tánc selyemképekben és szavakban is.
Ami a karantén alatt a legjobban hiányzott, az a tánc volt.
Az elején, az első ocsúdások után, próbáltam mindenféle módon, egyedül, prágai barátnőmmel, – aki maga is Lemanguria tanár, – de valahogy nem ment a dolog.
Sokan mesélték, hogy ők ugyan már táncolnak online, de akiket találtam, azokkal nem tudtam azonosulni.
Miközben Dr. Joe Dispenza: „Változz” c. meditációját hallgattam, és a változás jegyében kundalíni jógavezetőnkkel Kormos Évivel online csoportos kacagós halandzsa-partit is rendeztünk, a tánc nem kerülhetett a változási faktorba.
Próbálkoztam eleget, reggelente egy táncos bejelentkezésére kínlódtam, hogy át tudjam venni azt a mozgásformát, de mindig azt éreztem, hogy ez mind más, mint amit keresek.
Egyfajta jóllétben éltem márciusig, amikor is hetente a táncon teljes lényemmel, tudatommal ott tudtam lenni, felszabadultan, minden fenntartásomat elengedve lélekből tudtam a saját testemmé lenni.
Aztán elkezdtem kijárni a szabadba, reggelente, az első hónapos teljes bezártság, és elszakadás után, és vezeték nélküli fülhallgatóm segítségével egyfajta kedvező, ritmusos zenére indultam, azért, mert az időintervallum meghatározott volt, reggelente torna, és jóga várt 10 órától, és, mert a gyomrom, és a mellékhelyiségbe való igyekvés meghatározta azt az egy-két órát, amelyet a szabadban töltöttem, – és akkor nem is beszélek a 9-12-ig tartott banyaidőről, amikor elmehettem, ha akartam vásárolni, még a park után.
Első zene, amelyre a parkban a lábam is elindult, a februári Caramel koncert teljes műsora volt. Szinte a másfél órát végigtáncoltam, vagy legalábbis tánclépésben haladtam az úton, közben mozgatva kezeimet, csuklóimat, és emelgettem, forgattam a karjaimat, az ujjaimat, torna volt ez és tánc, pezsdítő, és boldogságot sugalló, nem beszélve a szinte meditációs bentlétről, melyben sokszor mindezt csukott szemmel tettem egy helyen megállva, megmerítkezve a napban.
Majd, mikor már Caramelt elhagytam, – mert már éjjel is az ő dalait dúdoltam álmomban, – akkor, lágy jazz zenét, jelen slágereit, régi kedvenceimet hallgattam, és mozdultam a ritmusra, vagy sétáltam elmerülten. (S teszem ezt, minden alkalommal, most is, amikor elindulok a park felé.)
Nem sokkal ezután megleltem, egy régi NIA táborban megismert jelen időben Nia tanárként működő Sacit, aki rendszeresen heti három alkalommal tartott, online, – számomra boldogságot hozó régi kacagásokkal kísért emlékeket felvillantó – táncot.
Aztán, a harmadik „bezárt” hónap végén elérkezett az első élő tánc! – előzőleg már a parkban mezítláb táncoltam a fűben, és majdnem táncoltunk együtt a Margit-szigeten együtt mezítláb, de elmosta az eső – egy kis teremben, ahol régi NIA-s rutinok jöttek elő a tudatom mélyéről, és fülig érő szájjal táncoltam végig egy órán át.
Lassan a negyedik hónap is eltelik ebben a felfordult világban, de azt érzem, hogy a tánc, örök, változatlan szerelem.
Az eltelt pár hétben NIA-n, fergeteges szabadtáncon, NIA-n, Lemangurián, szombaton egésznapos táncmeditáción vettem részt.
Ma este megint Lemanguria, szombaton, pedig Győrött Öt ritmus tánc következik, amelyet nagyon várok.
Mert tánc nélkül nincs élet, mert az maga egy élet tánc, hol lassú, hol gyors, hol csendes, hol kirobbanó, hol simulékony, hol kapcsolódó, hol ölelkező, hol magányos, mert a tánc lélekemelő, lélektisztító, boldogságot, szabadságot, és önszerelmet ad, hisz ezek nélkül nehéz létezni, élni, ebben a szétzilált, félelemalapra épült világban.
A tánc mindig segít, akkor is, ha csak fejben táncolunk, behunyt szemmel, egyedül, mert a lelkünk táncol, a szívünk kacag, és az összes zsigerünk finoman rezeg, napsugárral, és fénnyel töltődik.