Drága táncvezetőm, Bábel Andi ma az érintések híján a figyelemre hívta fel a figyelmet. Figyelmet ajánl, egymással, a körülöttünk lévő világgal kapcsolatban. Igen, épp arra éreztem rá tegnap, hogy az, hogy nem érinthetünk, s hosszú ideig, még azt a minimális érintést sem nyújthatjuk szeretteinknek, barátainknak, amelyet eddig adtunk és kaptunk, azt is el kell engednünk, ez nagy űrt képez bennem.
Aztán a kvantumgyógyítás című könyvet olvasva, és emlékezve az elmúlt héten hallott sok gyógyító előadásra, a következőkre jutottam.
Másokat nem érinthetünk jó ideig, ki tudja meddig, de itt vagyunk MI, saját magunk. A gyógyulás, az önszeretet, az önismeret, a szerelem alapja, hogy szeressük saját magunkat, a saját testünket, a saját életünket. Ebben a helyzetben ez lehet a megoldás. Bár ez nem online, bensőséges, önérintés.
Simogasd meg magad, és köszönd meg a tested épp érintett részének, hogy ott van veled. Teheted ezt tükörben, teheted ezt a fürdőben, ha zavar, hogy a család többi tagja esetleg értetlenül néz rád. Szeretgesd meg magad, érintsd magad, meglátod, milyen jókedvű leszel tőle!
Mikor még volt tánc, volt ilyen táncunk. Mivel behunyt szemmel táncolunk, – bár nyitott szemmel se zavart volna engem, lehet, hogy másokat igen, – jó volt belemerülni a saját bőröm, saját testem érintése által adott érzésekbe.
Csináld csukott szemmel, képzeld el, milyen boldog a tested, hogy megérinted, hogy kap érintést! A minap ajánlott „Könyvklub” c. filmben, Jane Fonda által alakított hölgy legnagyobb öröme, ha a karját csiklandozzák. Az oviban, – ami igencsak távoli élmény már számomra,– ez volt az egyik, amit kértem, amikor orvososdid játszottunk, egy álcázott érintés, amikor én „játszottam a beteget”, hogy „birizgálják” a karom, (az olyan finom könnyű simogatás, csiklandozásig nem ér el), ugyan játék volt, hogy attól gyógyulok meg, de igazából, gyógyított is.
Rég volt, hogy eszembe jutott ez a történet, és a vágy, hogy birizgálják a karom, mert az nekem jó, de a film kapcsán megint emlékeztem, ahogy fekszem az óvoda udvarán a fapadon, behunyt szemmel, és valamelyik társam birizgálja a jobb karom. Hát most birizgáljuk mi is magunkat, nézzünk bele a tükörbe, és lássuk, milyen csodálatos emberi lények vagyunk, még ilyen helyzetekben is, más érintése nélkül, a saját érintésünk örömében!