Ma még mindig a csend az, ami a legjobb bennem. De, már kikukucskált valam kis huncutság. Megállni a tó kerítésénél, és ráköszönni egy-egy horgászra, vagy rámosolyogni egy szimpatikus, nyújtó gyakorlatot végző férfira.
Sajnos több döglött pontyot láttam a tóban, a tó szélén, a parkban, és az uszoda előtt a szemetes kosarakat, tele szeméttel, és kihullva.
Láttam a réten “elhagyott” maszkot, “csak elszakadt”, kiürült kézfertőtlenítő flakont, “már nem kell.” Meg papírzsebkendőket szana-széjjel, amellyel aztán a kutyák játszottak…
De mert már napokkal ezelőtt úgy döntöttem, nem bosszankodom , hiszen, nem az én dolgom, csak megfigyeltem. Amúgy is igyekszem, bosszankodás mentesen létezni, amikor kiborul, mellészóródik, leesik, elszakad, mert sem a kinti világban, sem bennem, most nem ez a feladat. Talán, pont az a feladat, hogy ne vonja el a figyelmemem mindaz, ami régebben, s hogy az energiát, amelyet a tér ad, őrizzem.
Érdekes dolog, a harag. Sokszor elveszi az energiát, sokszor felturbózza.
Hazaérve sétámról, feltöltve, és elvarázsolva a látványtól, a tértől, a fámmal való ölelkezéstől, a beszélgetésektől, amelyet a fákkal, a Nappal folytattam, postaládámban egy értesítés várt, hogy a számomra múlt szerdán feladott, és a kézbesítésért előre kifizetett díj ellenére, a csomagot nem tudták “” kézbesíteni, és MENJEK BE ÉRTE A KŐBÁNYA VÁROSKÖZPONTBAN LÉVŐ POSTÁRA!
Namost, akkor se mennék postára, ha a csomagom itt lenne a közeli postán! Amúgy is minden bajom van a postával, és az általa hozott rendelkezésekkel, – igaz, a postásunkat hallva, néha, azt gondolom, se a postásnak, se nekünk nincs helyünk ebben a történetben, – de a méreg, ami a cédula olvasásával eltöltött, annyi energiát adott, hogy megállás nélkül jöttem fel a 9. emeletre! Végül számtalan telefonálási kísérlet után, egy újabb kifizetendő díj ellenében, megkaphatom a csomagomat, az elkövetkezendő napokban, tehát a dolog, nagyjából rendezve van.
Ami viszont tanulságként megmaradt. Három hónapja figyelem, hogy minden rendelésem, amelyet valamilyen szállító szolgálat kézbesít, két menetes. Első alkalommal, nem működik, vagy valami híja van, és így tovább.
Hogy ez a türelemre oktat-e, vagy arra, hogy megtartsam az energiát, akkor is, ha nem mindig az történik, amit én előre kitalálok, vagy, akár már az, hogy a félelmeim, melyek a mélyben ott vannak, hívják elő a kétkedést, és a kétkedésből a kudarcot, ezt még nem tudom.
Azt viszont igen, hogy a parkban, táncon, családi- baráti összejövetelen kapott szeretetteli energiát, nem lehet lecserélni, a pillanatok alatt mindent leromboló mérgező energiákra.
Amit zárt, védett térben megélek, azt hasznosítani, azzal élni kell a “való világban” is, s, ha erre képes vagyok, akkor bizonyára a karanténból is úgy fogok kijönni, hogy az életem csak még szebb lehet.