Azt mondják

Azt mondom: tudom.

És néznek.

Semmi, köszönöm, na, ne mondd, igazán, te, milyen aranyos vagy…

Csak egyszerűen: tudom.

És tényleg, mert tényleg tudom.

Tudom, hogy mi van kívül, és mi van belül.

Látom a tükörben a hófehér hajamat, viszonylag hosszú már, és nagyon spéci formájú. Néha egy-egy tincs feláll, kicsit viccesen, göndörödik, és nagyon jól áll, ez az új dizájn.

Mondják, a hirtelen nagy stressz, a váratlan megélt, túlélt baleset, egy családtag hirtelen halála egy éj alatt hófehérré teheti a hajat.

Az enyém így nőtt vissza.

A kemoterápia elvette a színt, kivette a szürkés szálakat, néhány ugyan még ott bujkál a hófehér puha babahajban, de nem zavarja az összhatást.

Látom, amint a gyermekek hosszan néznek a járműveken, hosszan visszanézek rájuk, és mosolygok.

Látom, amint egyes nők mélyen a szemembe néznek, és átadják a helyüket a buszon, amikor sok a csomagom. Nem ellenkezem, nem gondolom azt, hogy nem fogadom el. Megköszönöm, és elfoglalom a helyem.

Látom, amikor a kicsi lány apja nyakában ülve észrevesz, és boldog mosollyal integet. Ő mást is meglát bennem. Ő még látja az aurát, látja a belső mosolyt, látja az angyalokat, amint kísérnek az utamon, és látja azt a fényt, ami én vagyok.

Sokat gyalogolok, sokat nézem a házak tetejét, látok meg olyan csodákat, amelyek mellett évek hosszú során elmentem, elrohantam. Most meglátom, és még sokáig, remélem, mert így tervezem.

Így tervezem a rám váró éveket, így tervezem a földi létet minél tovább megélni örömben, békességben, és szépségben.