Van-e karácsonyi hangulat? Lesz-e? Kérdeztem magamtól, amint a nyüzsgést látva tülekedtem a mozgólépcsőn felfelé. Igen, hát az idő, az idő, amelyet elvesztegetünk, vagy legalábbis azt érezzük, amikor dühösen a megállóban a buszra várunk, mert tudjuk, hogy várnak minket, tudjuk, hogy szeretnénk ott lenni. Ott. Hol? Mindig máshol, mint, ahol. Jól van-ez így?

Nem, azt döntöttem, nem fogom megítélni, mégis teszem. Folyamatosan magamat, és másokat a saját szememből visszatükröződő, általam jónak, vagy rossznak gondolt véleménnyel. Pedig, nem kellene. Bár a nem szócska is egy ítélet.

Van. Mindig minden van. A lét, amíg van, addig a van a van.

Amit teszek, amit észlelek, aminek “lennie kellene szerintem”, az is a van.

Az idő rohan, és rohanunk vele mi is.

Álltam az utcán december 25-én, vártam a nagyobbik lányomékat, hogy felvegyenek, mentünk a kisebbik lányomékhoz ünnepelni a karácsony szentségét, vagy az együttlétet, a közös “vant”.  Miközben vártam néztem, ahogy előttem a Hungária körúton egymás után rongyoltak el az autók.

Egy vágyam volt, miközben láttam, hogy lássam minden előttem mozgó tárgynak az auráját, a rezgését. Mert, hogy ők is, én is, és a van is rezgés, fény, és rezgés. Ezt vágytam látni a szürke szmogos időben állva a járdasziget szélén.

Ebben vágytam meglátni, amit nem sikerült az ünnep kapcsán.

Aztán nem láttam semmit, De ebben a gondolatban nyugalmat leltem, vagy a merengésben, ki tudja?