Reggelente, mint, ahogy tegnap, vagy tegnapelőtt írtam, jön egy szó. Egy kifejezés, amely épp az aktuális belső munkáim szóban való megjelenítése.
Sok videót hallgatok jó ideje, alkotás, varrás, főzés alatt, elalvás előtt, és még lehet, hogy más alkalmakkor is. Nem azért, mert nem bírom a csendet, hanem, mert az elmélyülés, amelyet ezen munkák közben általam az “anyagra” irányul, vagyis a jelenben tart, jobban rögzíti mindazt a sok fontos gondolatot, amelyet az általam tisztelt és figyelt videókészítők, legyen fiatal lány, vagy idősebb férfi, elfogadott, és ismert “guru”, vagy tényleg számomra is meghatározó coach mond. (A sok coachról majd máskor.)
A lényeg, hogy ezek a videók, és az a mondanivaló, amelyről ők beszélnek, azáltal választódtak ki, – találtam, vagy vonzottam be őket, – hogy ezek a témák érdekeltek, akár tudatosan, akár tudatalatt.
A legtöbb jelzett videó, és a velük kapcsolódó meditációk is azt javasolják, hogy ne képezzünk hiányt a vágyaink sorolásával, hanem mindezeket vizualizálva a jövőben, megteremtve manifesztáljuk azokat. S mivel minden egy időben van, ezek szerint a tanok szerint, ez lehetséges, hiszen több ezer embernél már megtörtént, s ezt esetekkel alá is támasztják.
A másik fontos irány, amely elég erőteljesen jelen van, a mai világunk, szocializációnk rákfenéje, amely megakaszthatja a fejlődésünket a napok folyamában, az az ÍTÉLKEZÉS.
Ez a szó érkezett hozzám ma reggel. Ez a szó, és minden, ami benne, mögötte van, ha már érezzük a szavak erejét.
Mert mi alapján ítélünk meg bármit? Magunkat, a környezetet, a történéseket, az elmúlt dolgokat, a külvilágot, a másik embert? Az, ahogy mi gondolkodunk a világról, ahogy mi szocializálódtunk, ami nekünk komfortos, ill. amit az egónk súgdos nekünk.
Ennek alapján állunk a tükör előtt és szóljuk le magunkat, vagy szidjuk, bántjuk, és elítéljük a megtörtént eseményeket, mindent, ami a gondolataink, az elképzeléseink szerint nem sikerült, így szólunk le embereket, teszünk megjegyzést az alkatukra, a viselkedésükre, az életükre, ennek alapján ítél minket meg a főnök, a szomszéd, az anyós, a volt barát, mindenféle pletyka, ahogy tesszük mindezt mi is rendszeresen. (A rossz “”, ha van ilyen, mert minden látásmód kérdése, sokkal jobban rögzül,mint a jó “”,)
A tanulási folyamatban, az életünk minden tized, ezred másodpercében képesek vagyunk ítélkezni, dolgokat elítélni, és véleményezni. A feltétlen szeretet ezt ki tudja oldani, de csak akkor, ha van mögötte érzés.
Hála a létnek, van már jó pár olyan ember az életemben, aki úgy kommunikálnak, hogy azt érzem olyan az egész, mintha a lágy vajba mártanám a kést, mert a a szeretet csak úgy áramlik a szívükből Ilyenkor arra vágynék, hogy ott legyek vele, érezzem ezt a tényleges feltételnélüliséget, az igaz szeretetet, azt, amiért itt vagyunk, azt a fényt, amiből lettünk, és azt a feltétlen elfogadást, amelyek lélekszinten mindannyian vagyunk.
Az egyik legcsodálatosabb filmben, – amit most másodszor néztem meg tegnapelőtt, – a “Váratlan szépség” c. filmben, a “Szeretet” azt mondja, ne akarj semmit, csak szeress.
A szívkoherencia az, amikor így nyitjuk meg a szívünk. Akkor, az ítélkezés pozitív pletykává változhat.
Anyu halálát követőleg a Szabó Márti-Czeller Szandra által fémjelzett, nagyon sokat adó gyászcsoport utolsó foglalkozásán a csoport tagjai egymás után kiültek egy székre, háttal a csoportnak, és a többiek elmondták, mit szeretnek benne. Azért ültünk háttal, mert szocializálódásunk megakadályozhatott volna abban, hogy face to face elviseljük a szeretet eme áramlását. Hiába ültem háttal, háttal ülve is patakzott a könnyem, a sok kedves szívbőljövő szó hallatán. (Mindezeket, azóta, az elmúlt 6 évben, minden nap, meg kellett volna ismételnem önmagamnak, már tudom.)
Legyen hát a napunk értékelésmenetes, ítélkezésmentes, pozitív pletykáktól csengő, mert, ha kint nem is, de bent így kisüt a Nap.