Az idő, ami nincs, vagy legalábbis, próbáljuk elfogadni, hogy nincs, rohan. Mai nappal vége lesz a júniusnak, van, ami maradt, az előző hónapokból, van, ami ment, és van, ami stagnál.
Ha jó passzban megkérem az időt, mert épp késében vagyok, de nem stresszelek rajta, akkor, tényleg képes megállni, lassabban haladni, míg máskor pitty-putty elillan.
Mindenhol van a lakásomban óra, – anyukámnak még a WC-ben is volt, sosem derült ki, miért,– és az órák néha önálló életre kelnek.
Egyikük, mely boldogult „lánykorában” egy hatalmas karórát formázó óra volt, édesanyám hagyatéka, – még zenélt is, ó, jaj, negyedóránként, – előbb a zenélő szerkezetétől, és a „szíjától”, majd az egész dizájntól megfosztva, a szerkezet és a számlap megtartásával, átalakítva került a számítógépem fölé a falra.
Első időszakban, amikor anyu bármilyen évfordulója következett, az óra rendszerint megállt. Majd hektikusan, nagyobb időintervallumokban tette ugyanezt, függetlenül az elem töltöttségétől.
Aztán, kb. két hete megint elkezdte, hogy meg,- megállt, majd újra működött, ahogy éppen jónak találta.
Hétvégén családi programok, áldott unokáimmal, és családommal együtt töltött idő okán nem voltam a lakásomban. Mikor hazaértem, láttam, hogy az óra ugyan jár, de félnapos késéssel, majd teljesen megadta magát, ugyanakkor egy régi, elsők közt vásárolt asztali kvarcóra, mely még japán gyártmányú, ezért az egyik legmegbízhatóbb is megadta magát mire hazaértem.
Dr. Joe Dispenza egyik kísérlete, egy azonos helyiségben elhelyezett számtalan óra, melyek egy idő után együtt, teljes megegyezésben kezdenek el járni, bármilyen is volt a ritmusuk, és a mutatott idő, amikor odahelyezték a többihez. S, hogy ez így van, azt az emléket juttatta eszembe, amikor 1987-ben bulgáriai kiküldetésünk alatt a magyar kolóniában feladattal nemigen ellátott nőket, gyerekeket, vagy hat főt egyszerre műtöttek vakbélgyulladással.
Nos. Az okot, hogy a két óra miért adta meg magát ugyanabban az időintervallumban nem tudom, megoldásképpen, a falióra szerkezetét kicseréltem, a másikkal együtt „iktattam”, kiszolgálta magát mindkét szerkezet.
Mi a tanulság? Talán az; ami már nem szolgál minket, – legyen az bármi, – azt cseréljük ki olyannal, ami nekünk örömet, megelégedettséget, jóllétet, sikerélményt okoz. Ha erre készek vagyunk, megint léptünk egyet önmagunk felé.