„Megszülettél egy júniusi napon, oáztál hangosan, és nézelődtél vakon, mint minden csecsemő…”
Ezt a verset, ahogy több versemet, anno édesanyámhoz írtam, akinek tegnap lett volna a 98. születésnapja, és már lassan 9 éve nincs itt ezen a földi síkon.
Sokszor kérdezgetem magamtól, hogy a történeteimhez mit szólna, de tudom, ha itt lenne, se igazán értené pörgéseimet, jelen történeteimet, hiszen, neki anno az „internet” is egy TV folytatásos sorozat egyik szereplőjének tűnt, – bár meg kell mondjam, valahol ebben is van valami, –
Amikor azt mondta nekem az ápolási osztályon, 2014 tavaszán, hogy „mutasd meg nekem az internetet!”, én csak vidám kacagással tudtam azt felelni: „Anyucikám, azt neked ÍGY nem tudom megmutatni!, s ő, mint a gyermek, – akinek azt válaszolják a kérdéseire, hogy majd később elmagyarázom, – el is engedte ezt a dolgot.
Mi játszódik le szüleink lelkében, sosem tudjuk meg. Ami nekünk megmarad, a sérüléseink, melyek lehet, hogy csak a mi szemszögünkből azok, és a kérdések, hogy vajon, miért nem beszélgettünk többet, miért nem ismertük egymást jobban, miért nem szerettem jobban, miért nem…
Aztán elcsendesedik mindez, és már csak felnézünk a fejünk fölé, érzékelve jelenben „simogató kezét”, vagy a felhőkre felnézve, megköszönjük az életet, a létet, azt, hogy itt lehetünk ezen a földön itt és most.
Iratok rendezése közben, pár nappal ezelőtt akadt kezembe, ez az 1971-ben születésnapjára írt versem, melyet én már rég elfelejtettem, amikor is, halála utáni lakáspakoláskor megtaláltam.
A pénztárcájában, pénz helyett őrizte, és nekem ma ez többet ér, mintha pénzt találtam volna, hiszen a hátára szép betűivel a következőt írta, örök mementóként:
„Ezt a verset Drága lányom Kati írta a 46. születésnapomra”…
A verset Uderwood asztali gépen írtam, a szalag hol fekete, hol piros, ahogy ugrált a betűkkel együtt, ahogy a szívem zakatolt, úgy ugrálnak a színek.
A papír már szakadt, sárguló, de …