Anyák napja, anyánk napja, a nap azoknak, akik anyává válhattak, vagy így, vagy úgy.
Tegnap egy posztot olvastam Sőtér Saci tollából””. Fontos poszt volt.
A társasdalmi közeg sok alkalommal várta el, hogy szüljön a nő, elvileg én is ezért születtem, de nem. Az én születésem független az évszámtól, hiszen szüleim házasságkötése után 6 évvel születtem meg. A Ratkó korszak gyomorforgató szlogenje:„lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség”, vissza-visszarévedt egyes parlamenthez tartozni akaró celebek szájából a mai napig, megszégyenítve, lealacsonyítva mindazokat, akiknek valamiért nem sikerült, vagy nem akarták, vagy akármi, saját jogon, saját döntésként, egyedi lényként, nőként, egyenrangú állampolgárként.
De miért is nem saját joga bárkinek, a nőnek, miért nem is saját teste határozza meg, hogy tud-e, vállal-e, vállalhat-e gyermeket?, és ugyanakkor, anyává lenni nem egyszerű, nem sétagalopp, anyának levést, nem tudjuk megtanítani a lányainknak, és nem is kell.
Akinek nem sikerül, pedig nagyon szeretné, az a nő sok mindennel lesz kevesebb, hiányokat ápol, bár az anyai lét nem matyóhímzés.
Nagymamaként, érzem anyaságomat, mely sosem múlik, melyben azonnal beindul a féltés, a megmenteni vágyás, a segíteni akarás, bármilyen problémáról hallok, látok lányaim életében. Látom, ahogy a mai világ elképesztő hajtása mellett állnak a vártán, és tartják a frontot, és emlékszem anyámra, akivel mindig hiányom volt, és aki, – amit a mai fejemmel már tudok, – nem tudott többet adni, mint amit adott. Ő még sokkal-sokkal kevesebbet kapott nagyanyámtól, aki szintén nem kapott olyan szeretetet, melyet az anyjától elvár a gyermek.
A “ridegtartás” kifejezés jutott eszembe. Meg a “teher alatt nő a pálma” és egyéb marhaságok.
Csak az állatokat kell figyelni, és a belső késztetést, hogy mikor öleljünk, mikor, hogy szeressünk, hogyan dorgáljunk, hogyan óvjuk gyermekeinket..
Akinek, pedig nem sikerült anyává válnia, vagy nem akart, pont azokért a megélt dolgokért, amelyek lélekszinten ezt megakadályozták, az is teljesen rendben van, mert emberként, nőként saját belső lénye a meghatározó. Senki más nem mondhatja meg nekünk nőknek, hogy mi a feladatunk, mivé kell válnunk, hogyan kell anyává válnunk, vagy nem válnunk.
Nekem könnyed volt, és természetes, valahonnan jött az érzés, és érkeztek a lányaink hozzánk. Jó rájuk nézni, és elnézni őket az évek sodrásában, ahogy lányból asszonyok, majd anyák lettek.
Van két lány és két fiú unokám. Majdan a lányokból is lehetnek anyák, de, ha nem azt választják, az is teljesen rendben lesz.
Isten áldja az anyáinkat, akik világra hoztak bennünket!
Melléklet: édesanyám 88 éves korában az ápolási osztályon. Egy évre rá, 89 évesen, 2014. szeptember 14-én kelt át a másik dimenzióba. Köszönöm, hogy a lányod lettem, köszönöm, hogy az anyám lettél.