Ami eddig nem volt még, az egy olyan furcsa szomorúság, amelyet régen éreztem. Kint jártam, lassan, szépen, megfontoltan, elmerültem a végtelen zöldben, csendben, és, hiába vittem a dobomat, dobolni sem vágytam, csak ülni, nézni, ki a fejemből, bele néha a nap csodájába, elmorzsolni, azt, amit ma szerettem volna kérni a fentiektől, és bambulni tovább, lenni.
Mikor kiértem, megöleltem a fámat. Elmondtam neki, mi történt tegnap, mit éreztem, és rápillantottam arra az ágmaradványra, amely még őrzi a letört ág sebét, amely kapcsán, a fához kapcsolódtam húsvét hétfőn.
A természet, és a tér mindig nagy tanító. A letört ág oldalán friss, életerős hajtások bújtak ki, és felette három centivel egy teljesen új, friss zöld ág tört utat a fa törzséből, és indult el életerősen, vidáman, mutatva, hogy hiába törték derékba az alatta lévő régebbi ágat, ő, akkor is megmutatja, új élet indul, és még szebb, mint az előző, és rájöttem, hogy ez lehet a mi utunk is. Most sokaknak derékbatört az eddigi útja, magam, 43 napja vagyok napközben bent, és sokan, még régebben, vannak, akik állás nélkül maradtak, és vannak, akik a gyógyításban dolgoznak mindent elkövetve, hogy minél előbb felszabaduljunk, és még sok minden van, amiről nem is tudok, vagy nem akarok tudni. De, mindez elmúlik, és új élet sarjad, mert így kell lennie.
A másik tanítás szintén ma reggel ért. A szombati nagy szélvihar megtépázta a csodálatos rózsaszín fácska ágait, szirmok ezrei láthatóak a földön, és lassan az enyészetté lesznek, a fa, pedig, kifosztottan, ritkásan fel,- felbukkanó virágaival szomorkodik. Egy másik ugyanilyen fa, viszont megúszta. A másik fa ágai az ég felé mutatnak, míg emezé szétterültek, szépsége misztikájában elmerülve a földtől fél méternyire és kicsit feljebb. Mit súgott nekem ez a látvány? Hogy felfelé nyújtózva, az ég felé átadva magunkat, megóvhatjuk szépségünket, magunkat a külső, a mindent feldúló viharoktól.