Ami a testnek a kenyér, az a léleknek a szeretet
Sokszor mesélte nekem az anyám azt az Andersen mesét, amely egy lányról szólt, aki útnak indult, amikor letelt az esztendő, gazdasszonya elengedte, azért, hogy édesanyját meglátogassa.
A lány, hóna alatt egy vekni kenyérrel, elindult, azonban, amikor útja egy lápon vezetett keresztül, mert féltette szép ruháját, és csillogós új cipőjét, lerakta a kenyeret és „a kenyérre hágott”, arra a vekni kenyérre, amelyet édesanyjának szánt.
A kenyér megszentségtelenítését a mocsári lények nem állhatták, a lány a mocsárban elsüllyedt, kővé vált, eggyé vált a megszentségtelenített kenyérrel. A mesében a bűnt nem követi igazi megbocsátás, a lány sosem lehet újra az, aki volt.
Anyám mindig akkor mesélte nekem ezt a mesét, amikor úgy gondolta, hálátlan vagyok. A hálátlanság, amúgy is a szótára egyik kedvenc szava volt, mindig firtatta, ki miért nem hálás, bármiért, amiért hálásnak kellene lennie, szerinte.
Azt gondolom, nem voltam hálátlan, én csak egy kislány voltam, egy olyan lány, aki gyermekként, hazafelé a vásárlásból, hónom alatt a kenyérrel, az illatos, ropogós, friss, fehérkenyér sarkából, előbb a héját, majd a belét, később az egész sarkát lassan, komótosan, a szájamban ízlelgetve, forgatva a falatkákat, mosolygós nyálcsurgatás kíséretében aprókat nyeldekelve befalatoztam.
Ehhez az sem kellett, hogy éhes legyek. A kenyér kínálta magát, a ropogós héj, az illat, azonnal beindította az evési ingert, mindezt úgy, hogy nagyon jól tudtam, anyám megszid, hogy utálja, hogy megint hiányzik a kenyér sarka, és jön a mese, amely engem mindig szomorúvá tett.
Sosem értettem, miért lenne ugyanolyan bűn a kenyér sarkának megcsócsálása, mint a kenyérre hágás?
A sarok, vagyis a sercli, mindenki kedvence volt, ezt leste, figyelte, várta, az ifjúság, ugrásra készen, amikor egy házibuliban, vagy az ifjúsági klubban a „zsíros deszka” felsorakozott. Jó kis disznózsír, lilahagyma, paprika, és A kenyér. Csak álltunk a barna tálcák mellett, fülig zsírosan, és tömtük magunkba a mennyei étket. Valahogy adta magát. Ha „zsíros deszka” volt hagymával, akkor a buli csak jó lehetett.
De az volt a király, aki megkaparintotta a csücsköt, a serclit, a legfinomabb falatot.
Ez is egy mese már.
Aztán egyszer csak, elmúlt a varázs, nem azért, mert idősebb lettem, lettünk, hanem azért, mert egyszerre már nem volt sikk, zsíros kenyeret enni hagymával.
A kenyerek is megváltoztak, a motivációink is másfelé tereltek minket, „Ratkó” korszakban született gyermekeket, minket, akik már egy ideje nem mentünk a régi barátok közé, „ciki” lett a csoportszellem, a közösségi erő, a szombati közösségi tevékenységek, a politika, és a változások, előbb eltüntették a pékségek belsőségességét, majd a zsír lett az ellenség, nem beszélve a hagymáról.
Nem tudom, marta-e a valaha gyomromat éhség, sosem tudtam elképzelni, akkor sem, amikor a háború borzalmairól mesélt apám, vagy anyám. Ha láttam filmet, ahol száraz, netán penészes sercliért képesek voltak gyilkolni, megsirattam, ha olvastam egy könyvet a koncentrációs táborban sárból kikapart, vagy megfagyott kenyéradagokról, reszkettem. A félelem, hogy velünk is megtörténhet, mardosó, majdnem éhségszerű védekező mechanizmusokat indíthat be.
A változások után nem emlékszem, vágytam-e a kenyér sarkára, vágytam-e arra, hogy újra belemarkolhassak a meleg fehér kenyér puha húsába.
Magam is megváltoztam. Már nem a kenyér lett a fontos, más kapott fontosságot, bár sosem érte el azt a szintet, amit akkor éreztem, amikor a kenyérrel cinkosságot vállaltam, még akkor is, ha tudtam, szidást kapok, a kenyér sok esetben részemmé vált. Ő lett lázadó énem egyik arca.
Pár év telt el csupán, és kedvencem lett a barna kenyér, nagyon jókat falatoztam az NDK-ban járva, a savanyú, majdnem fekete kenyérből, de az érzés, a cinkosság a serclivel, – emlékeimben, akárcsak az Proust: Eltűnt idő nyomában című könyvében, a Madeleine süteménybe való harapáskor, – az illatos sercli íze, képekben és belső késztetésként megmaradt.
Mióta iparágak épülnek arra, hogy mindegy, mit, csak egyél, fogyassz, hízzál, majd fogyjál, mert kövér vagy, ne egyél kenyeret, sovány vagy, egyél kenyeret, barnát, magost, teljes kiőrlésűt, gluténmentest, élesztőmentest, és a variációk végtelenek, a kenyér, amely az élet egyik meghatározó eleme, bizonyos formában az ellenségünkké vált.
Nem tudom, és nem is szeretném tudni, mi az igazi éhség, azt gondolom, azonban, hogy a hiány „éhe kenyérnek, éhe a Szónak, éhe a Szépnek hajt” mindazok a hiányok, mindennapjaink hiányai, a kenyér, a szó, és a szép, a hiába kongatott vészharangok.
Manipuláció.
Amikor éhes vagy, manipulálható vagy, ahhoz, hogy jóllakjál, manipulálható leszel.
Az autóbaleset kapcsán árokba borult autó négy utasa, az árok szélén kikaparva a félig roncs kocsiból az ételt, evésbe kezd.
Az evés megnyugtat.
Az éhség forradalmárrá tesz.
Az éhség tolvajjá tesz, az éhség nagy úr, mert átalakítja a természetedet, és megváltoztatja lényedet.
A lélek éhsége a szó, a szép, a szeretet hiánya.
A test éhsége, az agresszió, az állati lét előkerülése.
Pedig étel nélkül sokkal tovább bírható a lét, mint ivás nélkül.
De a lélek sosem éhezhet, a léleknek szeretet kell, érzések, ölelés, érintés, simogatás, szép szó, és önszeretet. Mindezek nélkül a lélek éhezik, a test fázik, és beteg lesz.
Ha tudjuk, hogy napi egy öndicséret, önérintés, egy boldog mosollyal megélt zuhanyozás, egy mosoly a boltban, egy kedves telefon, a napsütésbe való belecsodálkozás, egy séta, egy kedves telefonüzenet, és a figyelmes kommunikáció, a hazugságmentes lét, és az öröm, a kacagás, alkalmasint egy jó nagy sikoly, a tánc, az olvasás, egy jó film, mind feltölt és boldoggá teszi a lelket.
Gyógyítsuk hát magunkat, a lelkünket, az életünket ebben az új évben szeretettel, és mosollyal!