Tizenhárom éve immár, hogy kisebbik lányom egy véletlen szerencse által Horgas Eszter magántanítványa lett. Azóta életpályáink bizonyos pontokon találkoznak. Mindketten több év házasság után váltunk el, s maradtunk egyedül lányainkkal. Emellett dolgoztunk, alkottunk, tanítottunk, figyeltünk a körülöttünk lévő világra. Egyfolytában részesei vagyunk más emberek életének. Úgy adunk magunkból, hogy ez nekünk is örömet szerez.
Természetesen Horgas Eszter zenei tehetsége, kisugárzása, olyan adomány, amellyel semmiféle verseny nem vehető fel. De, hát nem is ez a cél. Sok helyen és sokféleképp megnyíló finom lényéről sokan tudnak, de, hogy ő mennyire figyel arra az emberre, akivel bármilyen beszélgetésbe kezd, bizonyára kevesen.
Tavaly decemberben, – utolsó találkozásunk után négy-öt évvel, – ott folytattuk a beszélgetést, ahol évekkel azelőtt abbahagytuk.
Szeptember idusa van, a természet a legragyogóbb arcát mutatja, mintha tudná, hogy Horgas Eszterrel, csodaszép háza kertjében, szikrázó napsütésben, a vakítóan kék, felhő nélküli ég alatt, – életről, zenéről, szerelemről, családról, gyerekekről, hivatásról, vagyis mindenről, – beszélgetünk.
- Ez életed harmadik, reményeid szerint utolsó, önálló lakása. Mindegyikben jártam, mindegyik tükrözte egyéniségedet. Mennyire fontos a környezeted által teremtett csend, béke, kiegyensúlyozott nyugalom?
- Lelkemben érzem, ez ház jutalom, spirituális visszajelzés, arra hogy jó úton járok. Amikor gyerekek voltunk, – mi négyen vagyunk testvérek, – mind a négyen arra vágytunk, hogy egy ilyen házban lakjunk. Ez akkor egy elérhetetlen gyönyörű nagy álomnak tűnt. Meg kell vallanom, hogy amikor ez sikerült, nyár közepén, – két éve költöztünk, – csak ültem a kertben, néztem a házat és potyogott a könnyem Hogy ez most tényleg az enyém? Ez olyan varázslatosan és álomszerűen jött össze. Amikor megmutatták, egyből beleszerettem, de nem volt elegendő pénzem. Akik eladták, ezért lejjebb mentek az árral, és miután eladtam az előző lakásom, pont nullára jöttem ki. Fantasztikus élmény, nagyon, nagyon szeretek itt lakni. Valóban az eddigi otthonaim is, mind nagyon kedvesek voltak. Egyáltalán, az hogy húsz évesen már volt egy önálló lakásom, az is csodás volt. Aztán az óbudai tetőteres, ahova már a válásom után költöztem, ahol már vendégeket is fogadhattam. Az a szinte párizsi hangulat, a lakás fölött a hatalmas tetőtér, köztesen ég és föld között, kémények és háztetők, meg a Duna, a második kerület, a Rózsadomb. Előttem feküdt az egész város! Hát nagyon jó volt ott is lakni, de az ideköltözéssel megint lezárult életem egy része. Az első lakásommal is lezártam egy fejezetet, viszont most érzem azt, hogy ez a ház az, ahol öregkoromban is élni szeretnék. Remélem, hogy a lányokat tudom majd úgy irányítani, hogy ezt ne kelljen eladni, mert borzasztó jó itt lakni, ez a csend, nyugalom, itt az erdő. Nem vágyom másra. Nem kell nagyobb luxus, minden megvan benne, ami az ember boldogságát biztosítja. Ez nekem nagyon fontos, olyan, mint amikor egy előadásom megvalósul. A lányok is szeretnek itt lakni, a páromnak is van két gyereke, a testvéreim gyerekei is nagyon kedvelik ezt a helyet. Sokszor előfordul, hogy nyolc, tíz gyerek zsibong a kertben, mindenki rettentő boldog, ha itt lehet.
- Hogy van benned ennyi energia, ennyi ismételten megújulásra való hajlam erő és szépség?
- Ha az ember a helyén van, ha olyan dolgot végez, amit szeret, akkor ez magától jön. Most hétfőn Győrben adtam koncertet, azon gondolkodtam, hogy nekem is milyen öröm és adomány, ha játszhatok. Tényleg, minden egyes koncertnél átélem azt, hogy milyen fantasztikus dolog az, hogy nekem az életem arról szól, amit imádok. Jönnek a visszajelzések, amelyekben annyi-annyi szeretetet kapok. S nem utolsó sorban meg is tudok belőle élni, és el tudom tartani a családom. Néha azt gondolom, hogy tényleg, ez már szinte sok a jóból. A háznál is ez volt, hogy utána olyan hihetetlen szorongások jöttek rám. Hisz voltak az életemben nagyon nehéz időszakok, és megszoktam, hogy mindenért irtóra meg kell dolgoznom, hogy semmit nem kap az ember csak úgy. Most is vannak problémák, most sem minden egyszerű, rettenetesen sokat dolgozom, reggel héttől, hajnali egyig, de a számomra fontos dolgok megtörténnek, ezeket megkapom a Jó Istentől, és nagyon nagy ajándékként élem meg. Értékelem is, nagyon tudatosan. Minden nap megköszönöm, és nem gondolom azt, hogy ez természetes, hogy ez nekem jár, hanem megpróbálok ezért is nagyon sokat dolgozni, hogy ezt kiérdemeljem. Igen, mert ez összjáték. Kapok leveleket mindig a koncertek után, az emberek megköszönik, azt írják, csodát kapnak. Mindig visszaírom, hogy ezt közösen hozzuk létre, mert akkor történik meg, ha erre befogadó is van. Szerintem mindegy, hogy ki áll a színpadon, vagy ki ül a nézőtéren, a cél az, hogy a lelkek összeérjenek. Az életben az lenne a legfontosabb, hogy minden ember megtalálja a célját, elfoglaltságát, azt, amit szeret. Ha ez sikerülne, akkor jó hangulatú, kedves emberekkel lennénk körülvéve. De sajnos az van, hogy nagyon sokan nincsenek a helyükön, ezért szomorúak, depressziósok. Külföldön járva, tapasztalom, hogy az emberek mennyivel lazábbak, felszabadultabbak. Nálunk iszonyúan sok a negatív energia, pedig ebben az országban nagyon nagy kincsek vannak.
- A szüleidről, a meleg családi fészekről, amelyben felnőttél, sokszor meséltél. Ez a belsőséges légkör, a fiútestvéreiddel való viszony segített-e, vagy gátolt a párválasztásban?
- Három testvéremből kettő fiú. Nekem a bátyám, meg az apu volt a férfi, az ideál. Az apu, hihetetlen sármos, és ha tehettem, elhívtam rendezvényekre, ahol ő volt a lovagom. Az osztálytársaim mindig mondták is, jaj, de helyes apukád van! Büszke is voltam, de nyilván játszottam is, hogy milyen pasizni. Persze biztonságot adott, az apukámmal gyakorolni. Péter, a bátyám nagyon szép fiú. Voltunk nyaralni és nagyon jó érzés volt, hogy hemzsegnek körülötte a lányok. Az öcsém is egy fantasztikus pasi. A nagyobbik lányom mindig azt mondja, hogy olyan férjet szeretne, mint az Ádám. Nekem vele olyan kapcsolatom nem volt, mint apukámmal és a bátyámmal, de mert az öcsém, ő inkább megosztotta velem a magánéleti gondjait, én tanítottam csajozni. A család volt az a minta, amely öröklődött. Az, hogy az anyu, a nagyanyám és a dédnagyanyám is tizennyolc évesen férjhez ment. Az, hogy a NŐ, – hiába nagy művésznő, hiába hívják bárhová a világban, – álljon oda, mosogasson el, takarítson ki, varrja meg a gyerek elszakadt ruháját, csomagoljon uzsonnát. Mert a feladatokat el kell végezni. A lányaimnak is ezt adom tovább. Hogy beleszakadsz, és nagyon fáradt vagy, és a menedzsered is azt mondja, Eszterkém, hogy néz ki a kezed, és miért kell neked takarítani? Évekig tartott, amíg megértettem, hogy legalább segítséget fogadjak el, mert annyira belém van kódolva, hogy más, ha te végzed el, hogy egy nőnek az a dolga, hogy ő rakja oda a kávét az asztalra, hogy a családban melegséget tartson. Ezért is volt nekem tragédia, hogy nem tudtam megőrizni a házasságomat mindezek ellenére sem.
- Fiatalon lettél szerelmes és mentél férjhez.
- Én már ugye húsz évesen vénlánynak számítottam a családban. Nekem biztos nem kellett volna húsz évesen férjhez mennem, gyereket szülnöm, ezt felnőtt fejjel látom, abszolút alkalmatlan voltam rá, de nagyon erős volt bennem az, hogy úristen, húsz éves vagyok, és nincs még gyerekem! Hiába volt ott a karrier ígérete, az a nagyon erős minta, amit az ember örököl. Azt látom, hogy a lányaim már nem ilyenek, bár a Lili nagyon szeretne egy testvért, mert nagyon babás. Én is ilyen voltam, már hárman voltunk, de én erőszakoltam ki a negyedik gyereket, hogy nekem is kell egy. Mert ezek a dolgok nagyon bennem voltak. Ezek a nagyon fontos női energiák, ahogy egy nő hozzá tud nyúlni egy gyerekhez. S olyan rossz, amikor látok fiatal lányokat, hogy semmi affinitásuk nincs, pedig ezek az energiák segítik, a világot, ez a szeretet, a melegség, az ölelés. Én például ezt tudom elfuvolázni. Hogy az ember hogy nyúl egy hangszerhez, hogy adja át belülről a levegőt, hogy boldog a színpadon, ezek összetartoznak. Vagy elkezd-e bizseregni a tested, ha meglátsz egy kisbabát? Ezt aggyal nem tudod irányítani, ha nincs benned, akkor nincs benned. Bennem ez nagyon erősen megvolt. Azt kellett volna nekem mondani, hogy ne menj férjhez. Az esküvőm napján tele voltam piros kiütésekkel, teljesen Julia Robers effektus volt, hogy elrohanok. A mai napig tudom, hogy soha többé nem megyek férjhez, mert én annyira komolyan vettem, azt, hogy az ember azt mondja, hogy esküszöm. Ezért nem tudom megérteni, ha többször kimondják, bár látok olyanokat, akiknél működik, de nagyon furcsa, hogy valaki ki meri mondani másodszorra és harmadszorra is, amikor egyszer már megbukott. Az egyik barátnőm elvált, de jóba maradtak a férjével, volt egy gyerek. Aztán megismerkedett a mostani férjével, azt mondta, hogy ő komolyan veszi a házassági esküt, ez a férfinak rosszul esett. A barátnőm erre azt mondta, hogyha ő, a nő, leborul előtte, egy csokor vörös rózsával, és megkéri, majd akkor házasodnak. És eltelt tíz év, született három gyerek, és Erika, egy csokor vörös rózsával a kezében, leborult mostani férje előtt, és megkérte a kezét. Volt mire igent mondani. Volt mire esküt mondani.
- Akkor még nem volt kézenfekvő, hogy nem csak feleség, anya, fuvolatanár, hanem nemzetközileg elismert művész leszel. A volt férjedet zavarta, hogy ilyen sikereket értél el? Ezért is romlott meg a kapcsolatotok?
- Már a pályám elején látható volt, hogy nem Rákosborzasztón a zeneiskolában szeretnék tanítani. A férjem egy húsz éves kislányt vett el, aki az évek alatt anyává, művésszé érett, sikereket ért el és egy másik felnőtt ember lett. A volt férjem szereti irányítani a dolgokat, és nem nagyon viseli el, ha akárcsak vele egyenrangú is valaki. Ez problémát okozott a kapcsolatunkban, nagyon hamar mentem hozzá, mi csak fél éve ismertük egymást, és nagyon sok konfliktusunk volt addig is. Nem kellett volna esküvő. Az első gyerek születése nagyon pozitív és szép időszak volt, ő apává érett, én anyává. De most, már érzelmek nélkül, visszatekintve látom, hogy ez az ember nekem egyáltalán nem volt a párom. Se szellemileg, se ízlésben, annyira más volt az ő világlátása, kapcsolata a hittel, a szakmával. Bennem mindig van egy igény, hogy az ember nagyon becsületesen dolgozzon, mert nem én vagyok fontos, hanem a dolog. Nekem elindult a karrierem, s egyáltalán nem voltunk egyenrangúak, miközben ő szellemileg is és spirituálisan is sokkal magasabbra képzelte magát. Azt gondolta, hogy én nem érek fel az ő világához. Egyre nagyobb szakadék tátongott. Ez nagyon erős torzulásokhoz, agresszióhoz is vezetett. Ez főleg az elengedésnél volt probléma. De ez mind az esküm miatt, hiszen olyan dolgokba mentem bele, amely elképzelhetetlen volt a mi családunkban. Nálunk nagyon erősek a nők. Ez is például egy családi hagyomány, hogy a NŐ az, aki előtt le kell borulni, imádni, kényeztetni. Ehhez képest volt olyan időszak, a gyerekek miatt, amikor a családdal is összevesztem, mert nem értették, hogy, hogy vagyok képes ilyen szinten megalázni magamat, és mindent eltűrni. Olyan voltam, mint egy mosogatórongy, amelyet, a feje fölött lóbál, aztán eldob.
- Tudom, mindent megpróbáltál, hogy ne hulljon szét a család, de hiába
- Nagyom nehéz életszakasz volt az elszakadás, amikor végre, nehezen ugyan, de kialakult a független élet. Ebben a független életben, pedig szembesülni kell azzal, hogy egzisztenciálisan csak én tudok gondoskodni róluk, mert még ajándék szintjén se találja meg őket. Bár a gyerekeknek az anya nagyon fontos, az, az egészséges, ha megosztódnak a feladatok. Borzasztó nagy teher, hogy ha elmegyek itthonról, azonnal hiányzom. Imádjuk egymást, de boldogabb lennék, ha tudnám, hogy több lábon állnak a földön, hogy több helyről kapják a szeretetet. A mostani helyzetben az a jó, hogy a páromnak is van két gyereke, ő nagyon szereti a lányokat, és a lányok is nagyon szeretik őt, én, pedig minden segítségért, vagy odafigyelésért, szeretetért nagyon hálás vagyok. A volt anyósomék is nagyon igénylik a társaságukat, s itt vannak a barátok is. Volt olyan idő, amikor minden héten jöttek hozzánk, hogy ne érezzék a lányok, hogy egyedül vagyunk. A legnagyobb dolog tényleg az, ha az ember egy negatív történetet pozitívvá tud átfordítani. Nekem nagyon sokat használt, hogy elváltam, a fájdalmakat energiákká tudtam átalakítani. Egy válásból nem lehet pozitív sztorikat formálni, de, ha én Somogyi Istvánné maradok, valószínűleg nem készül el a Carmen. Vagy nem jutok ki a nemzetközi piacra, nincs meg ez a ház se, nincs az a motiváció, hogy te felállsz, mert te nem cseléd vagy, hanem anya, művész, akinek helye van a világban. Aki tud adni. Szakmát, zenét, szeretetet. Az energiák segítettek, amikor ott voltam egy hét évessel, meg egy hét hónapossal. Pedig teljes volt a pánik, rendszeresen azt álmodtam, hogy futok a villamos után, de nem mozog a lábam, mert nem működik. Véget kellett vetni ennek a helyzetnek, ebből tanulni és fejlődni.
- Sok fórumon nyilatkoztál a házasságodban történt törésről, olyan nyíltan és tisztán, hogy senkinek se jutott eszébe ezután tovább vájkálni
- Ha el tudom mondani, hogy fel lehet állni a legnehezebb helyzetekből is, meg hogy van folytatás, akkor tudok segíteni. Nagyon sok nő van hasonló helyzetben. Ha már az ember interjút ad, az a legegyszerűbb, ha őszintén beszél, hogy lássák, olyan emberekkel is megtörténhet, akiket szeretnek és csodálnak. Mély meggyőződésem, hogy ugyanolyan ember vagyok, amilyen más, én fuvolázom, a másik asztalt farag, a harmadik babákat készít, embereket gyógyít, fantasztikus nagy mágia, orvosnak lenni, tanárnak lenni, de ők nincsenek a bulvár újságokban. Olyanokról mondják, hogy sztárok, akik semmit se tudnak, kitalált szenzációk miatt kerülnek a címlapra, aminek semmi köze sincs, se igazsághoz, se szeretethez, csak hülyíti az embereket. Nekem nem ez a dolgom, én nem ezért születtem a földre. Én is sokat vagyok a fényben, de nekem az számít, hogy a helyemen vagyok. S, ha olyan üzeneteket kapok, hogy isten szólt hozzájuk a koncerten, akkor azt gondolom, hogy megérdemlem a házamat, megérdemlem, hogy egészségesek a gyerekeim.
- Kell téged erkölcsileg, érzelmileg támogatni?
- Érzelmileg mindenképpen nagyon, én rák jegyű vagyok, borzasztóan fontos a család, hogy érezzem a szeretetet és a figyelmet, nyilván, mint előadóművész is bizsereg a testem, amikor ünnepelnek, és már majdnem kiesik a kezemből a fuvola, de nem akar elengedni a közönség. Ez nálam minden szinten így van, tehát számít, hogy, hogy van kitakarítva a lakás, hogy, hogy olvasok a gyereknek, igazi, vagy, rutinból csinálja az ember. Ha rutinból, mesélek a gyereknek, mert nagyon fáradt vagyok, nem emlékszem, hogy mit meséltem. Ilyenkor igazi hiányérzetem van, elégedetlen vagyok. Erkölcsileg, meg azt gondolom, a jóisten támogat. Belülről kell építkeznem, a saját elvárásaim a legmagasabbak.
- Ellopták az aranyfuvolád. Más ember biztos összeroppant volna, és mégis mindenhol egy mosolygós, szőke díva mutatkozott, aki példátlan gyöngédséggel igazítja gyermekei életét, változatlanul tanít és tanul, újabb és újabb koncert turnékra utazik. Valahogy olyan ez, mintha az a tűz, amely belőled sugárzik, saját magadat is újjáteremtené, mint a lángból mindig újraéledő főnix madarat.
- Én azt hiszem az Isten, mindenkit szeret, csak meg kell hallgatni, mit súg, arra kell odafigyelni, és akkor bízhatunk benne, hogy nem kapunk olyan feladatot, vagy fájdalmat, amelyet nem tudunk megoldani. Amikor pár éve ellopták a fuvolámat, nagyon-nagyon kemény krízishelyzet volt. Ami soha életemben nem fordult elő velem, nyugtatót kellett szednem, mert abban a pillanatban, ahogy kiment belőlem, üvöltöttem, hogy adják vissza a fuvolámat. Úgy éreztem magam, mint egy rokkant, aki alól kihúzzák a kocsit. Nagyon kemény segítségre volt szükségem, hogy elhiggyem, hogy a tudás, az, bennem van, azt nem lopták el, az nem egy eszköz. Az eszközök pótolhatók, ami itt belül van, az, az igazi. Azóta azt érzem, még jobban fuvolázom, azt érzem, a lényeg jön elő. Hallottam egy történetet: egy harcművész mesterről, aki utolsó ütközetére nem vitte magával a íját, hanem, mert egy folyón kellett átkelnie, az odafelé vezető úton az evezőből készített egy pici fakardot. Amikor megérkezett csak felemelte azt, és mindenki tudta, hogy ő a mester. Mert az, az út, amit odáig végigjárt, az a fontos. Ezt akkor mesélték el nekem, amikor ellopták a fuvolámat, hogy higgyem el végre, hogy amit tudok, amit megtanultam az, az érték.
- Az alkotó embernek csak olyan társ a megfelelő, aki nem irigy a sikereire, aki időnként átvállalja a szülői szerep naponta megismétlődő rutinját, aki energiáival nem húz le, aki büszke rád.
- Minden embernek természetes igénye, hogy társa legyen, de én azt gondolom, hogy ez is olyan jutalom, mint a ház. Élni lehet nélküle, de úgy nagyon szegényes az élet. Nyilvánvaló, hogy szükség van arra, hogy az ember megtalálja a másik felét, hogy társa, barátja legyen. Ezek nagyon nagy jutalmak, és borzasztóan fontos. Főleg, azért, hogy hogyan nőnek föl a gyerekek. Persze, ismerek olyanokat, akik egyedül vannak, és teljesen jól megvannak, hisz annyi csalódásuk volt, hogy nem keresnek már. Nyilván ez alkati dolog is, ők máshonnan gyűjtik be az energiákat. Lehet élni társ nélkül, de én maximálisan meg tudom érteni, akinek hiányérzete van. Nekem se volt társam évekig, de nem voltam jól tőle, nekem nagyon nagy szükségem férfira, társra, egészen más kiállni a színpadra, ha van a háttérben egy társ. Az élményeket sem egyedül éled meg, súlya van, mert a szeretteiddel meg tudod osztani. Nem beszélve arról, hogy ez egy tükör is, hogy az ember reggel oda tudja rakni a párja elé a kávét, ki tudja vasalni az ingét, vagy kimosni a zokniját. Születésnapomra a párom a szobám ablaka elé ácsolt egy pergolát, – gyakoroltam a szobában és láttam, hogy folyik róla a víz, hogy elkészítse nekem -, mert tudta, hogy Horvátországban beleszerelmesedtem. Látszott, hogy mindent megtesz, hogy szeretetet adjon. Ez nagyon nagy érték. Nem palotát vett nekem, vagy arany ékszert, mert nem arra vágytam, hanem egy ilyen pergolára, ahol már fut is a rózsa és a szőlő, s ahova be lehet ülni, ha nagy a meleg. Aztán az ember a maga női módján viszonozza, mert én nem tudok ácsolni egy pergolát, de tudok mást. Ha igazából szeretünk valakit, akkor, elfogadjuk, akkor is, ha tök lökött, ha az isten hangját hallja, ha álmodik, ha hisztis, ha röpdös. Ha szeretsz valakit, ne erőszakoskodj. Hogy miért nem hív föl nyolcszor? Mert csak ötször hív, s hálás lesz, ha az is jó, hogy ötször hív. Én is igénylem, hogy úgy fogadjanak el, szeressenek, ahogy vagyok, és elhiggyék, hogy a legnagyobb jóindulattal a legjobbat akarom. Biztos én is csinálok olyat, ami nem tökéletes, és a másiknak nem öröm, de meg kell érteni, hogy csak jóindulat és szeretet van bennem. Ezt meg kell tanulni.
- Carmen, az Angyal, az Al Di Meolával közös produkciótok. A társad hogyan viselte ezt a hosszú felkészülést?
- Ott sok volt a feszültség. Pedig az Al Di Meolával való összetalálkozásom olyan, mint egy álom. A zenészek már nevetnek rajtam. Szeretnék, ha az álmaim miatt bekerülhetnék a rekordok könyvébe. Mikor férjhez mentem, kaptam nászajándékba egy Al Di Meola lemezt. Nekem olyan ő, mint pl. Marlon Brando. Képzeld el, eltelik tizenöt év, és az Al Di Meola itt ül a kertemben, és a gitárját pengeti! Hívja a páromat egy barátja, és ő elmeséli neki, hogy sörözik a kertben és hallgatja, ahogy az Al Di Meola penget. Olyan, mint egy szürrealista álom. Ha énnekem tizenöt évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy az arénában együtt adjátok elő a Carment! Borzongató. Mi vár még rám? Ráadásul kiderült, hogy annyira hasonló az életünk, a gondolkodásunk, a zenéről alkotott elképzelésünk. Egy amerikai világsztár, és egy magyar fuvolás lány, találkozott. Megtörtént, figyel az isten.
- Milyen gyermekeiddel a kapcsolatod? Hogyan tudsz megfelelő anyai segítséget nyújtani, Annának, aki 16 éves, kamaszlány, és Lilinek, aki 9 éves kiskamasz?
- Az Annával barátnői a viszony. A múltkor voltunk uszodában, és ott a pasik rám másztak, és mondták az Annának, hogy szólj, már a nővérednek, ő meg mondta, de hát ő az anyám. De teljesen barátnői a kapcsolatunk, nagyon-nagyon szoros és tudunk mindent egymásról. Imádom. A kicsi, meg olyan, mintha, az én lenyomatom lenne, egy tükör, és azt szeretném, ha nem kéne neki azt a harcot végigharcolni, amit nekem. Abszolút hallása van, iszonyú tehetséges, elképesztő energiagombóc, meg nekem ő adott erőt, amikor megszületett, és egy tüneményes gyerek. Most egy kicsit dacos korszakát éli, de kiskorában olyan volt, mint egy tündér, ezekkel a szőke loknikkal, nagy hajjal, s egy éves korától reggel hatkor kinyitotta a szemét, puszit adott, s attól kezdve egyfolytában nevetett. És ez a mai napig így van, kinyitja a szemét, az a legelső, hogy megpuszil, úgy kezdődik a nap. De mondom, érzelmileg nem tudjuk elvágni a köldökzsinórt, ha elmegyek, akár pár órára, már írja, hogy nagyon hiányzol anya. A Lili születése egyfajta nosztalgia volt. Éjszakákat imádkoztam, hisz akkor tudtam már, hogy a házasság így sem menthető, csak azt kértem a jó Istentől, hogy egészséges legyen, hogy ne sérüljön ebben a dologban, mert volt bennem egy erős szorongás, hogy úgy hozok a világra egy gyereket, hogy tudom, hogy nem lesz apja. Manapság a párom két gyerekével, egy hat fős családot alkotunk, és nagyon jól megvagyunk. Mint anya szenvedek attól, hogy nem kapták meg azt a szeretetet az apjuktól gyerekeim, mint én az apámtól, de én azt gondolom, hogy a legnagyobb büntetés ez annak, aki nem veszi észre, hogy mit kaphatott volna az istentől. Amiatt, hogy mi hárman ilyen egységet alkotunk, azt gondolom, hogy én soha nem leszek magányos. Lehet, hogy úgy alakul az élet, hogy egyedül maradok, de nem félek tőle, mert az nem magányosság lesz. Azt hiszem a magány a legnagyobb büntetés az élettől. Lehet az ember nagyon rossz anyagi helyzetben, de a legnagyobb csapás az, ha valaki nem adhat, és nem kap szeretetet, ha nincs kit megölelni, nincs kire mosolyogni.
- Ebben a gyönyörű környezetben, amelyben élsz, egyszerűbbnek látszik minden. Mégis, mi lenne az, amire leginkább vágynál, és amit a gyermekeidnek és magadnak, a társadnak kívánnál az elkövetkezendőkben?
- Lehet, hogy nagyon nagyképűen hangzik, de nekem már tényleg, csak az, hogy minden így maradhasson, hogy egészségesek legyenek a gyerekeim, hogy eljöjjenek az emberek, és szeretettel fogadjanak a koncerteken. Nem kell nagyobb, drágább ház, csak az, hogy ilyen normálisan, szépen, becsületesen élhessünk együtt, tényleg, ez az, amit kívánok. Azt hiszem, hogy nagyon sokat kaptam a jó Istentől, s ha ezt meg tudom hálálni, akár a zenémmel, akár az életemmel, akkor nekem már más vágyam tényleg nem lehet.