Kisérletezem, és megfogadom csillagászati témákban jártas, és nekem hiteles emberek tanácsát. Kis Balázs Kunó a mai napra a spontaneitást, és a „hagyást” ajánlotta.
Hajnali ébredés, már nem is csodálkozom, hiszen, fáradt a testem, mégis, hiába állítom be az ébresztőt fél hatra, negyed ötkor magam ébredek. Rendben, akkor, legyen ez, bár még akkor nem olvastam a „hagyást”, de magamtól így tettem. Zuhany, meditálás, testtisztítás, előbb vízzel, majd vizualizációval, és a meditáció után visszatérés, az órával való „megbeszélt” újabb időpont előtt, ami a reggel hat.
A biológiai órám mindig jól működött. Eddig viszont, azt hittem, hogy „csak” valahova utazás előtt, vagy, amikor fontos felébrednem, pl. pontosan ugyanabban az időben végezendő feladat előtt. Nem, megbizonyosodtam, mindig, a belső tudja, mennyi az idő.
Hét óra előtt indulok. Gyümölcs, zab, tápszerek, kávé, lazaság, vékonyabb ruha, bár még csak 10 fok van, de melegszik, és így könyebb. Hátamon a dob, oldalamon kistáska, benne a szokásos felszerelés, gumikesztyű, kézfertőtlenítő, fülem alatt szájmaszk, és tudatosan nem veszem fel a szemüvegemet. Így teszek már negyedik napja, a sétán szemüveg nélkül haladok, pihentetem a szemem, engedem, hogy töltse internettől fáradt szemeimet a fény, a zöld, a hatalmas tér, a nap sugara, a fákból áradó energia.
Már az utcán vagyok, amikor ráébredek, hogy sem telefon, se óra nincs nálam. 9-től közös alapítványi Do-In-nek nevezett mozgás, és relaxáció van, fél kilencre haza szeretnék érni. De nem fordulok vissza. Spontaneitás, és nincs hiányom! Nem érzem, hogy telefon és karóra nélkül hiányozna egy végtagom, kényelmes léptekkel az „Álom luxuskivitelben” c. zseniális film zenéjét dúdolom, és megkezdem a reggeli csodáim begyűjtését.
A park végtelen zöldje a csend, madárcsapat a fűben egyszerre csipeget, egyszerre száll fel, és folytatja kissé odébb. Fűzfám oldalának dőlve mesélem a tegnapi napom, aztán elmegyek a labirintusomig, odafelé alábújok a rózsaszín virágok ezreit mutató csodás fa védő-óvó kupolájának, a „labirintus” megjárása után, vissza, fel a dombtetőre, térdelős ima, álló dobolás után visszafelé, már egy szál pólóban, annyira kimelegedett, sétálok hazafelé, keresztül-kasul a fák között, elbúcsúzom a fámtól, a házhoz érve, kesztyű, maszk, majd ezek nélkül már kissé nehezebben, mint előző nap, a lépcsőn felfelé, és…. belépve a lakásba, az órára pillantva, pontosan fél kilenc van!
Azt hiszem, kezdem igazán megtalálni azt, amit meg kell találni, ez alatt az idő alatt, amikor többet vagyunk magunkkal, mint másokkal.